Előzmény az egyébként nagyon szerteágazó részletek mellőzésével: A Katolikus Egyház enyhén fluktuáló árnyalatokkal, de évtizedek óta mégis elég határozottan kitart amellett, hogy a nem kívánt terhesség elhárításának egyetlen elfogadható és (mondjuk úgy, hogy) etikus módja a természetes családtervezés, vagyis a nő termékeny periódusának valamilyen módon és több-kevesebb biztonsággal történő megállapítása, és azokon a napokon a szerelmi együttlétektől való tartózkodás. (Az Egyház szót mindvégig nagybetűvel írom, és az intézményt, a hierarchiát, a szervezetet, a „céget” jelölöm vele, nem pedig Isten népét, a kereső, törekvő, szeretni tanuló emberek sokaságát.)
A családtervezéssel és a házastársak közti testi kapcsolat „szabályozásával” kapcsolatosan bizonyos értelemben hasonlóan gondolkodom, mint azok, akik – akár a katolikus Egyházon belül, akár azon kívül – a reformokat sürgetik. Azért írom azt, hogy bizonyos értelemben, mert a reformok szükségességével egyetértek, viszont azt gondolom, hogy vannak olyan mélyebb, de nagyon fontos összefüggések, amelyek annak ellenére nagyon kevés figyelmet kapnak, hogy nélkülük a reformtörekvéseket sem igazán megérteni, sem helyeselni nem lehet. Az írás végén (remélem addigra már világosabb lesz, hogy mire gondolok) erre még visszatérek.
A (katolikus) Egyház hivatalos álláspontja nem kicsit rossz, amelyen javítgatni kéne, hanem teljes eltévelyedés, rettenetes zavarok forrása, és el kell utasítani. Még engem is meglepnek saját kemény szavaim, de akárhogy is próbálom azokat szelídíteni, nem sikerül. Természetesen nem arról van szó, hogy a természetes családtervezés rossz (annak ugyanis vitathatatlan előnyei és hátrányai is vannak, éppen úgy, mint az összes többi módszernek), hanem arról, hogy az Egyháznak a családtervezés kérdésével egyáltalán nem is lenne szabad foglalkoznia. Nem szabadna ezt tennie, nincs illetékessége benne, hisz az evangélium szempontjából semmi jelentősége sincs a családtervezés módjának, illetve legfeljebb annyi, hogy bizonyos durva módszerek veszélyeire fel lehet hívni a figyelmet. Azonban ez a maximum, mert ennél többet mondani szín tiszta félrevezetés és manipulálás. A szerelmi kapcsolat minősége ugyanis nem a családtervezés módján dől el, nagyon-nagyon nem! Az azon áll, vagy bukik, hogy tudunk-e, akarunk-e odáig fejlődni a másikért, hogy teljesen lemeztelenedünk előtte (lelki értelemben is!), és megtanuljuk szeretetben vele együtt átélni a földi élet létező legnagyszerűbb és legfelemelőbb találkozását, vagy önző módon kihasználjuk őt saját szükségleteink kielégítésére. Ez a valódi kérdés, és ehhez a szabályozási módoknak semmi közük sincs. Annyiban van, hogy a pároknak szeretetben el kell jutniuk valamilyen közösen kiválasztott, mindkét fél számára megfelelő, megbarátkozható megoldáshoz, be kell gyakorolniuk azt, ha éppen vagy már nem kívánnak gyermeket. Úgy viszont nincs, hogy ebben az egyik módszer etikailag a priori preferáltabb a másiknál. Simán lehet valaki a természetes családtervezést követve is végtelenül önző a párjával szemben, és ugyanolyan simán lehet egy másik módszer mellett szerető, odaadó, önmagát és a társát is feltáró, mindkettőjüket felemelő egységre igaz módon törekvő. A szív dolgai nem kint, a módszerek szintjén dőlnek el, túl könnyű lenne, ha csak azon múlna, és főleg túl sivár.
Nemcsak az a baj tehát, hogy az Egyház intim területre tenyerel, hanem az is, hogy pont azáltal, hogy foglalkozik a kérdéssel, egy súlyos téveszmét erősít. Azt a képzetet, hogy a módszer a döntő, nem pedig a szeretet (az önmagát kifejező, de a másik boldogságát kereső tudatos szándék), amely arra indítja a szerelmeseket, hogy segítsék egymást kibontakozni, felnőni, érett személyiséggé válni. Más szóval, amit be kéne mutatnia, amit a leginkább hangsúlyoznia kéne, azt pont eltakarja, ködösíti. Átviszi a súlyt onnan ahol lennie kéne, oda, ahol annak semmi helye. Arról beszél, amiről nem kéne, amiről viszont nagyon kéne, arról egy árva szót sem szól. Mind a kettő egyformán nagy baj, illetve a két egymással összefüggő együtt igazán az!
Különös talán, hogy ezt elég kevesen gondolják így át, de talán érzékelteti kicsit a nehézséget, ha bevallom, hogy nagyon sokáig én is abban a hitben éltem, amit az Egyház hirdet. Nem lógott ki a lóláb, meg tudta nekem magyarázni sok okos írás, hogy mért az a jó. Letisztulások, fejlődések, tapasztalatok kellenek ahhoz, hogy képesek legyünk a színfalak mögé látni, és az út oda sokszor kríziseken vezet keresztül. Ez saját életünkre ugyanúgy igaz, mint az emberiség egészére. Mindig és mindenhol a legegyszerűbb dolgok megértése a legnehezebb, az veszi el a legtöbb időt. Nem elméleti gondolatterelgetés tehát az, amit most csinálok, magammal is el kell számolnom, magamat is tisztába kell tennem, és magammal is meg kell értetnem, hogy akkor mégis honnan van és miért van ez a gödör, amelyikbe én is beleestem. Mi a gyökere, van-e gyökere, tudatos-e vagy inkább zavaros? Sokat gondolkodtam, olvasgattam is ezt-azt, aztán megint gondolkodtam, és így váltogattam (meg közben azért éltem is), míg el nem kezdett összeállni valami azokból az impulzusokból, amelyek értek, és amelyeket jól-rosszul próbáltam összerakni egységes képpé. Nem állítom, hogy a spanyolviaszra sikerült rábukkannom, de valami azért kezd kirajzolódni.
Azt hiszem, hogy a háttérben egy túlmisztifikálás van, és erről tulajdonképpen minden, vagy legalábbis a legtöbb „hívő” tehet. Azt gondoljuk, hogy az Egyház különleges abban az értelemben, hogy nem hatnak benne azok a törvényszerűségek, amelyek minden más hierarchikus szervezetben működnek. Azt gondoljuk, hogy az isteni kegyelem minket, keresztényeket megkímél egy csomó földi nyavalyától, és természetesen azt az intézményt is, amelyik az isteni kegyelem áradását itt a földön szervezi. Pedig, dehogy! Sőt! Az isteni kegyelem egészen máshogy működik, hogy hogyan, az jó kérdés, de úgy biztos nem, hogy csak hivatkozni kell rá, és attól máris átszakad a gát. Ezt viszont nem nagyon szeretjük tudomásul venni. Főleg azért nem, mert e felismerésnek ránk nézve is lennének súlyos következményei. Például elveszítenénk a „nyájra bízom magam, mert ők úgyis mindent tudnak, tehát nekem gondolkodni sem kell” című elég kényelmes életfelfogást. Ez bizony sokunkat jellemez, nagyrészt azért, mert az Egyháznak, a tanításnak, az egész berendezkedésnek ez még mindig alapüzenete. Vagy szembe kéne néznünk azzal a zavaró körülménnyel, hogy a keresztségtől még nem lettünk külön kasztba tartozóak, és pont azt a lelki utat járjuk, és pont ugyanúgy küszködünk, és pont ugyanúgy fogunk meghalni, mint a másik hét milliárd. (Hosszú téma lehetne ez külön is…) Valljuk be nyugodtan, hogy az Egyház tekintetében is remekül kimutathatóak a földi hatalomra törésből fakadó torzulások, ugyanúgy, mint bármelyik más érdekszervezetben. (Mért is lenne másként?) A szomorú csak az, hogy nincs még egy olyan szervezet, amelyik esetében a földi hatalmi és érdek taktikák ekkora kontrasztban állnának az eredettel, a forrással, azzal az eseménnyel, amelyből a szervezet megszületett és létrejött. (Úgy gondolom egyébként, hogy Jézus már akkor nagyon jól tudta, hogy mi lesz ebből az egészből, amikor köztünk járt, és azért beszélt annyit a farizeusság, és a képmutatás ellen. Tudta, és a csodálatos az, hogy mégis csinálta, mégis az életét tette rá, mert tudott mást is. Biztos volt abban, hogy még akkor is van értelme, még akkor is kenyér a tanítása, és akkor is kell a világnak, ha a hivatalos követői majd teljesen félreviszik az egészet. Előre látta, hogy mi fog történni, de tette mégis azt, amit tennie kellett, mert Isten Fia volt. Kanyar vissza!)
Úgy gondolom, hogy a természetes családtervezéshez foggal-körömmel történő ragaszkodás sem más az Egyház részéről, mint egy önféltésből fakadó torzulás. Mióta a történelem telik, minden hatalmi szervezet szerette volna megakadályozni valahogy, hogy férfi és nő eljusson a valódi szerelmi együttlétben rejlő teljesség átéléséhez. Túl nagy erő, túl nagy felszabadulás van ugyanis a valódi szeretetben megélt, kölcsönösen odaajándékozott szerelmi élményben. Akkora erő, akkora személyiségformálás, akkora lendület, hogy az a hatalomnak soha sem jön jól, attól a hatalom mindig fél, és ezért valamit mindig kitalál ellene. Például beállítja rossznak, azt érezteti, hogy szégyellni való, kimondva vagy kimondatlanul állatias ösztönvilághoz tartozónak tekinti, bűntudatot kelt, stb. Ez a hagyományos út, de nem az egyetlen. Ami a felszabadult demokráciákban teret nyer, az látszólag az ellentéte ennek, de csak látszólag, mert a belseje ugyanez. Olyan szociális környezetet alakít ki a rendszer (bulvár sajtó, Való Világ, szappanoperák, sőt a filmipar, a vizuális média 98%-a), amelyik a szerelmet szirupnak, érzéstengerben zajló hisztis, kiegyensúlyozatlan és kezelhetetlen vergődésnek mutatja be, és akinek ez nem tetszik, arra rámondja, hogy nem is igazi férfi, vagy nő. A szerelem szabad, de azért szabad csak, mert abban a formában, ahogy kínálják ugyanolyan lealacsonyító és ugyanannyira nem szolgálja a férfit és a nőt valódi értékei felfedezésében, mint amennyire nem szolgálja a bűntudattal összekapcsolt nemiség sem. A kettő ugyanaz, az egyik pöttyös, a másik kockás, de ennyi az összes különbség, mind a kettő arról szól, hogy ne találjunk rá a szerelem igazi értékére és helyére az életünkben, és ne legyünk többek, szabadabbak általa.
És a „meglepő” vagy a „cseppet sem meglepő” az, hogy az Egyház, mint hatalmi szervezet, ugyanezt tette a szerelemmel, és ugyanezt teszi most is. Nehogy már a hívő felismerje, hogy ki is ő valójában! Nehogy már felfedezze magában a szeretetnek azt az isteni távlatát, ahová az áldott szerelem megélésén keresztül nyerhet bepillantást! Nehogy már egy leheletnyivel is többnek gondolja magát egy bűntudattal egyoldalúan terhelt, és ezért megalázható, és sakkban tartható figuránál! És ez az álromantikus modern lötty is ugyanezért kell. Nehogy már férfi és nő megvalósult, kiteljesedett életet éljen szeretetben, tényleg jól és kiegyensúlyozottan, hiszen az borzasztó lenne! Hisz akkor nem lenne sebzett az ember, rend lenne a lelkében, tisztában lenne magával, nem félne és félelmében nem vásárolna össze minden kacatot. Nem lenne értelmetlen fogyasztás, nem kéne termelni eszetlenül, nem kéne ez az egész nagy szemfényvesztés, amellyel egyébként tönkretesszük vele a Földet. A valódi férfiasság és nőiesség kibontakozásának blokkolása minden elnyomó rendszer sarokköve, és ezt most is ugyanúgy érvényes mind a világban, mind az Egyházban.
Igen, sajnos itt tartunk, és, sajnos, az Egyháznak is 180 fokot kéne fordulnia. Nem azt mondom, hogy az Egyházban mindenki, aki tévedésben él, tudatosan és átgondoltan hibázik. Csak azt, hogy van egy általános homály, van egy rossz kiindulás, működik az Egyházban is egy hibás és a Szeretettel szöges ellentétben álló emberi mechanizmus, és ez nincs egyértelműen beazonosítva és elutasítva. Van egy alap eltévelyedés, amelyik „önkéntelenül” is hazugságokat, valódi tartalommal nem bíró, megideologizált okfejtéseket generál csupán. Nem akarok bántani senkit, nem mondom, hogy könnyű kilátni a gödörből, de azt szeretném, ha egyszer majd mégis sikerülne. Az évtizedek óta elhangzó megnyilatkozások a szerelem szabályozásával kapcsolatban sokkal inkább egy rossz és ősrégi, hatalmi, pozícióféltési beidegződés folyományai, mint Jézus tanításának hiteles tolmácsolásai. Pedig az Egyháznak Jézus tanításáról kéne szólnia, nagy éhség van rá, sokan várják tőle. Például kezdhetné azzal, hogy kihirdeti, vagy legalább elismeri, hogy a házasság nem a cölibátus helyett való gyenge változat a kicsiknek, akik nem értenek máshoz, hisz papi körökben (tisztelet a kivételnek, mert olyan is van) még mindig ez az általános közhiedelem. Sőt ezt sugározzák tovább, és ez egy csomó világira is hat, pont ettől van az, hogy sok ember tudva, vagy tudat alatt így néz a saját házasságára is, vagy a házasságokra úgy általában. A gyenge választásának tartja, és nem becsüli meg, nem úgy éli át, ahogy azt a Jóisten odaadta neki, a határtalan szeretet lehetőségeként. Nem kisstílű pótmegoldás, egyáltalán nem az, csoda, távlat, olyan, amihez nincs más fogható. Manapság (amikor ilyen hatalmas szellemi zavar van mindenütt) különösen is fontos ezt kifejezni! Ugyanakkora hivatás, mint a cölibátus (ha nem nagyobb) és legalább annyira segíteni kell a párkapcsolatot választókat, mint az arról önként lemondókat.
Félreértés ne essék, nem egyszerűen azt szeretném, hogy engedékenyebb legyen az Egyház és igazodjék a változó világ követelményeihez, mert úgy gondolom, hogy ennek az idők változásához semmi köze sincs. Nem puhítani akarok valamit azon a címen, hogy eljárt felette az idő! Nagyon nem szeretném, ha valaki úgy értelmezné a szavaimat, hogy a „modern” gondolkodáshoz pártoltam a konzervatívval szemben. Hadd térjek most vissza a bevezető sorokban említett viszonylagos elhatárolódásomhoz, amellyel a reformharangok leghangosabb kongatóitól szeretnék kicsit visszahúzódni. Veszélyes és félrevezető és ugyanolyan féloldalas csak arról beszélni, hogy mit nem kéne, ha közben nem beszélünk arról, hogy mit kéne. Nem elég kimondani, hogy az Egyház távozzék az intim szférából, nagyon meg kell mellé mondani, hogy akkor mit csináljon helyette. Mert, ahogy céloztam rá, nem csak az volt a baj, hogy mit csinált, hanem az is, hogy mit mulasztott. Az emberek legnagyobb része azt sem tudja, hogy mitől van neki férfi vagy női lelke, belső, spirituális síkon fogalma sincs saját nemi szerepéről és küldetéséről. Ha nem estem volna át jókora válságokon, és nem lett volna még egy pár véletlennek tűnő, de valószínűleg nem annyira véletlen rávezető esemény az életemben, még mindig ott tartanék én is. Sokkal most sem tartok előrébb, de már van egy kis fény az éjszakában, viszont a csöppnyi fény mellett a sötétet is látom egyre világosabban. A jóléti társadalom (még ha nem is mindig annyira jóléti, mint szeretnénk) rengeteg mindent kiölt belőlünk, a férfiak elfelejtettek állhatatosan és méltósággal küzdeni, a nők elfelejtettek lágyan, bájosan és kedvesen szeretni, és ettől fakó lett a világ. Ilyen körülmények között, ilyen nagyfokú és lassan az egész világra kiterjedő eltévelyedés és sötétben tapogatózás idején szánalmasan kevés lenne azt mondani, hogy na jó, nem bánom, akkor néha használhattok óvszert. A Szeretetben legyen ott az Egyház, a tartalomban, abban legyen nagyon az, ami eddig a formában volt. Nem eltörölni akarok valamit (Isten őrizz, hogy valaki akár egy picit is erre gondoljon), a határozottságot, az erőt, a konfrontáció vállalását, az útmutatást jó tartalommal akarom megtölteni és jó helyre akarom áttenni. Hogy az tényleg útmutatás legyen a Szeretetért. Következetesen, kiállással kell segíteni a szerelmeseket, ápolni kell érzékeny, megnyílt szívüket, lelkesedésüket, érlelni kell a döntésüket, jó arányokat kell feltárni, és bemutatni, a súlypontos dolgokról kell beszélni nekik, hogy megértsék és kibontsák azt a félelmetesen nagy és mély titkot, amelyet kaptak. Segíteni kell őket minden létező módon, lelkivezetéssel, beszélgetésekkel, előadásokkal, bátorítással, tisztelettel, bizalommal, szeretettel, hogy tudjanak haladni az úton egymás felé, növekedve, hogy példájuk által környezetük is megerősödjék, és épüljön, kiteljesedjék Isten országa.
