Kisbolygó

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyság, és abban a királyságban - mint általában a királyságokban – élt és uralkodott egy jóságos, öreg és bölcs király. Ennek a királynak – na és persze a királynénak, hisz királyné nélkül király sem létezhet – volt három lánya, név szerint Ré, a legidősebb, Fá, a középső és Lí, a legkisebb. Szépek voltak mind a hárman, és a két idősebbik az élet ritmusa szerint növekedett és gyarapodott nap mint nap. Tanultak, olvastak sokat, zenéltek és táncoltak a bálokon, amelyeket a királyi család tartott a palotában. Emellett azonban jutott bőven idejük önfeledt játékra és sétalovaglásokra is a birodalom termékenynél termékenyebb völgyeiben, a dús legelőket szegélyező utakon, és a végeláthatatlan messzeséget átölelő gyönyörű panorámát nyújtó fényes hegyi réteken. Bájuk, derűs, mosolygós nézésük, kedvességük és okosságuk nem maradt rejtve, sokan megismerték őket, és amikor odajutottak, hogy hátralévő életük egészét egy arra érdemes férfire bízzák, nem kellett sokáig keresgélniük a jelentkezők között. Az egyik évben Ré esküvőjére gyűlt egybe minden előkelőség, sőt az ország egész népe ünnepelt, amikor daliás hercege és ő örök szeretetet fogadtak egymásnak, a következő évben pedig Fát vezette egy másik, de ugyanolyan sudár herceg az oltár elé a család és a nép nagy örömére, hogy hasonlóképpen életre szóló ígérettel ajándékozzák meg egymást. Két egymás követő évben volt tehát hét nappalon és hét éjjelen keresztül lakodalomtól hangos a palota, és két egymást követő évben engedte el, ha nem is éppen könnyű szívvel, de büszkén és örömmel a király és a királyné egy-egy lányukat a kiválasztott herceg oldalán, abban a reményben, hogy ott majd megtalálják az életre szóló közös boldogságot. Két lányuk tehát elkelt annak rendje és módja szerint, a harmadikkal viszont volt egy kis bibi.
Lí is szép volt, és udvarias mindenkihez, akivel csak találkozott, ebben a tekintetben nem lehetett rá panasz, de mégis volt egy furcsaság az életében, amellyel szemben ő is, szülei is – sőt, úgy nézett ki – hogy mindenki, az egész ország, még az ország legbölcsebb vénei, varázslói és javasasszonyai is tehetetlenek voltak. Lí hat éves kora óta semmi olyanra nem volt hajlandó, amit már korábban ne tett volna meg. Csak azokat a dolgokat ismételte, amiket élete első hat évében már kipróbált, és mindent csak úgy, pontosan úgy, ahogy korábban, a legkisebb változtatás nélkül. Nem lehetett rávenni semmi újra, nem volt hajlandó semmit megtanulni, még egy új szót, még egy új mozdulatot sem. Minden napja ugyanazokból a tevékenységekből állt össze, viselkedése ugyanabból a szegényes választékból épült fel, unos-untalan ugyanabból, és mindent mindig ugyanúgy végzett. A kakaóját mindig ugyanúgy kavarta meg, a ruháját mindig ugyanúgy vette fel, a haját mindig ugyanúgy fésülte, a labdát a kertben mindig ugyanúgy dobta el, a levest a vacsoránál mindig ugyanúgy kanalazta, és szüleitől minden este pont ugyanazokkal a szavakkal búcsúzott el. Így ment ez már sok-sok éve, és viselkedésének ez a változatlansága – ahogy testében nőtt, növekedett, fejlődött – egyre nyomasztóbbá vált.
Gonosz rontás volt ez Lí-n, amelynek eredetét kevesen ismerték csak, köztük pedig leginkább pont a szülei, a király és a királynő. Történt ugyanis Lí életében, és éppen a hatodik születésnapján egy borzasztó esemény, egy nagy szörnyűség, és mindaz a fogyatékosság, ami utána megjelent rajta, ennek az eseménynek a következménye volt. Abban a királyságban ugyanis, ahol Lí is élt, az a szokás, hogy a királyi gyermekeket pont hat éves korukban viszik ki először a nép közé. Akkor nagy ünnepséget tartanak valahol a mezőn, az ünnepségen részt vesz az ország apraja-nagyja, a király megvendégeli birodalmának összes lakóját, ökröt sütnek, folyik a bor, dínom-dánom, tánc, éneklés, mulatság, és mindez a királyfi vagy a királylány tiszteletére, akit ilyenkor valóban az egész ország köszönt. Lí hatéves születésnapja is pontosan így zajlott le, gyönyörű napfényre ébredtek, az egész királyi család kiöltözött, az alkalomhoz illő ünnepi koronáját tette a fejére a király, és ünnepi ruhát vet fel hozzá, akárcsak a királyné, és nagyobb lányaik, Ré és Fá is, de a legékesebb, leggyönyörűbb, legszemkápráztatóbb ruhát ezen a napon bizony Lí-re adták. Aztán beültek a feldíszített királyi hintóba, és irány a mező, ahol sok-sok szorgos alattvaló addigra már számtalan sátrat állított fel, temérdek süteményt tálalt fel, asztalok százait terítette meg, tüzet rakott, nyársra húzta az ökröt, léggömböket fújt, hangszereket hangolt fel, színpadot állított, vagyis mindent előkészített, hogy a jó kedvnek és a mulatságnak semmi gátja se legyen. Nem is lett gát, fergeteges hangulatban telt el a nap, az ország egész népe a jókedv tetőfokára hágott, felejthetetlen ünnepség kerekedett ki, mindenki örvendezett Lí, a legfiatalabb királylány láttán, mindenki csodálta, és mindenki ajándékok tömkelegével és legjobb kívánságaival halmozta el.
A szinte kábulatig fokozott vigadalom estéjén, amikor már az összes program lezajlott, és lassan kezdett csitulni a zene, oszlani az egybegyűlt sokaság, a király, a királyné és lányaik is beszálltak hintójukba, hogy haza, majd a sok élmény után pihenésre és nyugovóra térjenek. Kezdett sötétedni már, de nem aggodalmaskodtak különösebben. Az út a királyi palotáig nem volt hosszú, a mező, ahol mulattak a közelben lévő folyó túlsó partján terült el, ahonnan egy fahídon keresztül juthattak haza. Elindultak hát, de jaj, amikor a hídra értek, pont a híd közepén a hintó egyik kereke kitört, a hintó megbicsaklott, egyensúlyát vesztette, és olyan szerencsétlenül billent, hogy az egész királyi családdal együtt beleesett a folyóba. A lányok rettenetesen megrémültek, de a király és a királyné sem sokkal kevésbé. Vitte, sodorta a hintót és velük együtt őket is a gyorsfolyású víz, olyan erővel, olyan sebességgel, hogy esélyük sem volt arra, hogy valamiként a part felé kormányozzák. Egyre messzebb kerültek a királyi palotától, egyre sötétebb lett, a helyzetük pedig egyre kilátástalanabbnak látszott. Órák teltek el így, fogalmuk sem volt, hogy mi lesz velük, elképzelni sem tudták, hogy mi várhat rájuk, de semmi jóra nem számítottak, és ahogy múlt az idő, lassan minden reményt feladtak. Aztán valamikor az éjszaka közepén, amikor már teljesen összetörte őket a reménytelen hánykolódás, hirtelen és teljesen váratlanul megakadt valamiben az addig a víz hátán sodródó hintó. Kinéztek, és a holdfénynél meglátták, hogy a folyó egyik szigetén vetette őket partra a szeszélyes ár. Kiszálltak hát a hintóból, megszemlélték, hogy hova csöppentek, de attól nem sok öröm ült ki arcukra. Ha eddig rémültek és reménytelenek voltak, most kétszer annyira azzá váltak. A folyó gyors vízén lehetetlen volt átkelni, a szigeten pedig – úgy tűnt – senki sem lakik, aki segíteni tudna rajtuk. Hidegre fordult az éjszaka, a királylányok és a királyné fázva, vacogva álltak a parton, miközben arra vártak, hogy a király, aki idő közben elment felderíteni a sziget távolabbi végét, visszatérjen. Vissza is tért hamarosan, méghozzá jó hírrel, a szigetről kiderült ugyanis, hogy mégsem teljesen lakatlan, egy révész háza áll a másik végén, benne a révésszel, már beszélt is vele, és hajlandó átvinni őket a partra. Nagy kő esett le mindannyijuk szívéről, a nagy szerencsétlenség, a sok reménytelenség után kezdték visszanyerni bizakodásukat. Sajnos, korai volt az örömük. Akkor még nem tudták, hogy a révésznek van egy gonosz felesége, aki közben felébredt, és amikor a révésztől megtudta, hogy kiket vetett partra a víz, álságos fondorlattal megértve a királyi család kiszolgáltatottságát, úgy érezte, hogy eljött az ő órája. Odaállt a bajbajutottak elé, és kijelentette, hogy az ura csak akkor viszi át őket, ha Lí-t, születésnapos, hat éves kislányukat itt hagyják neki örökre. Király és királyné egymásra néztek. Hogyan lehet ilyet kérni? A lányukat, a legkisebbet, az éppen most körülünnepelt kincsüket, szemük fényét hagyják itt? Micsoda rettenetes gonoszság, micsoda kegyetlen zsarolás ez? Elszörnyedtek szívük legmélyéig!
Elszörnyedtek igen, de a szörnyülködés mellett a királyné gondolt is egyet magában. Azt gondolta, hogy színleg elfogadja az ajánlatot, de ragaszkodik ahhoz, hogy lányuk a partig még velük jöjjön, hogy ott búcsúzhassanak el. Dehogy akart ő elbúcsúzni tőle, a legkevésbé sem akart, viszont abban reménykedett, hogy akkor, ott a folyó túlsó partján már könnyen elmenekülhetnek. Odaígérte hát Lí-t a révész gonosz feleségének, azt kérve tőle csupán, hogy a partig még elkísérhesse őket, ahonnan majd a révésszel fog visszatérni a szigetre. Beszálltak a csónakba, a révész átvitte őket a túlsó partra, ám amikor arra került volna a sor, hogy a révész visszavigye Lí-t, a királyné kerek perec megtagadta tőle a lányukat. A révész nem volt rossz ember, megesett a szíve a királynén és a lányán, és végül hagyta őket elmenni, ám gonosz felesége, amikor látta a szigetről, hogy a csónak a lány nélkül tér vissza, éktelen haragra gerjedt, és rettenetes átkot üvöltötte bele az éjszakába, olyan hangosan, hogy a túlparton is tisztán lehetett hallani. Ez az átok volt az, hogy Lí ne nőjön fel soha, maradjon egész életében pont olyan, mint amilyen akkor, és bizony az átok nagyrészt megfogant, mert testében ugyan növekedett, de minden egyéb tekintetben megrekedt, élete első hat éve tapasztalataiból élt, amihez semmi mást nem volt hajlandó hozzátenni. Ez az átok volt a gyökere annak a nagy bajnak, amely annyira megkeserítette a király, a királyné és főleg Lí, de még Ré és Fá életét is, és amelyik az évek múlásával egyre nagyobb súllyal telepedett rájuk.
Egy napon a király hosszú útra ment, egészen a szomszéd királyság fővárosáig utazott, hogy az ottani uralkodóval találkozzék. Jó kapcsolatban voltak egymással, meghányták-vetették a két egymással határos ország közös ügyeit, aztán nagyot vacsoráztak, kezet ráztak, és a mi királyunk dolga végeztével hazafelé vette az irányt. A két királyságot sűrű erdő választotta el, és miközben azon haladt át hintójával, egyszer csak meglátott egy gyönyörű szép szarvast, amelynek az agancsa egy fa ágai közé szorult be. Bizonyára jó ideje küszködött már, hisz teljesen bele volt fáradva, mégsem tudta kiszabadítania magát. A királynak megesett a szíve a szilaj, de bajba jutott állaton, fogta a baltáját, és levágott pár ágat körülötte, azokat, amelyek fogságba tartották. Meg is örült a szarvas, nagyon örült a visszanyert szabadságának, de a király legnagyobb meglepetésére – ahelyett, hogy azonnal elinalt volna – fejét büszkén hátraszegve emberi hangon szólalt meg:
– Fenséges királyom, nagy jót tettél velem, mondd, mivel hálálhatom meg, hogy kiszabadítottál a fa ágai közül?
Megrökönyödött a király, és nem is kicsit, hisz cseppet sem várt emberi szót egy szarvastól, ámulatában nem is nagyon tudott mit válaszolni hirtelen:
– Hát, Te szarvas, milyen teremtmény vagy, hogy emberi hangon szólsz hozzám?
– Olyan teremtmény vagyok, aki segíthet Neked abban, hogy boldogabb legyél, ha elmondod, hogy milyen bánat gyötör.
Nahát, ettől a király meglepetése kétszer akkorára növekedett. Nyelni sem tudott, beszélni meg pláne nem, kábán, akadozva ejtette ki a szavakat, amelyek izgalmában valahogy mégis csak a szájára jöttek:
– Király vagyok, egy boldog nép királya, sem én, sem alattvalóim nem szenvednek hiánytól, de van egy lányom, Lí, akin rontás van. Nem tanul semmit, és irtózik mindentől, amit nem tapasztalt meg élete első hat évében. Ez az egyetlen szomorúság az életemben, de ez olyan súlyos, hogy valószínűleg Te sem segíthetsz rajta.
– Nem olyan biztos az – válaszolta a szarvas. Hallgasd meg figyelmesen mindazt, amit mondok, és ha pontosan azt teszed, elmúlhat lányodról a rontás.
A király most már teljesen elvesztette a fonalat. Egy beszélő szarvas, aki ráadásul arra ajánlkozik, hogy az ő legszörnyűbb szomorúságát is orvosolja, egy ilyen félelmetes átkot, amellyel szemben oly sokan voltak már tehetetlenek, ez már végképp sok volt szegény fejének. A szarvas azonban, a további kérdést meg se várva, belekezdett a teendők felsorolásába:
– Menj le a palotád pincéjébe, annak is a legmélyebb termébe. Van ott egy óriási tölgyfa hordó, azt gurítsd félre, mögötte találsz egy kis ajtót. Mondd ki átokkal sújtott lányod nevét háromszor, arra majd az ajtó kitárul. Menj át az ajtón, egy kis kamrába fogsz érkezni, amelyben semmi más nem lesz csak egy tükör. Annak a tükörnek két oldala van, az egyik, az aranykeretes a tükör jó oldala, a másik pedig, amelyiket ólommal kereteztek, a tükör rossz oldala. Vedd magadhoz ezt a tükröt, és vidd fel Lí lányod szobájába. Lí nézzen bele minden este hosszasan a tükör jó oldalába, és amit abban lát, az majd kigyógyítja őt az átok alól. Azonban mondd meg neki, hogy a tükör rossz oldalába egyetlen egyszer sem nézhet, mert ha megtenné, akkor az átok hatása csak súlyosbodna, és gyógyulás minden reménye egész életére elszállna.
Ennyit mondott csak a szarvas, majd az elképedt király hebegésével már nem is törődve tovaszökkent, és egy pillanat alatt eltűnt a fák közt. A király nehezen ocsúdott fel a szarvassal való találkozás hatása alól, de amint mégis magához tért kicsit, tüstént megfogadta, hogy hazatérvén rögtön lemegy a pincébe, és ha csakugyan úgy lesz minden, ahogy a szarvas mondta, ő bizony felviszi a tülköt a lánya szobájába, és elmondja neki, hogy minden este nézzen bele annak jó oldalába.
És csodák csodájára, minden pont úgy volt a valóságban is, mint a szarvas leírásában. A legmélyebb teremben tényleg volt egy hatalmas tölgyfahordó, miután azt félregurította tényleg egy kis ajtót talált mögötte, amelyik lánya nevének háromszori kimondására tényleg kitárult. Belépett a király a kamrába, meglátta rögtön a tükröt, és vitte fel a lánya szobájába, vitte, amilyen gyorsan csak tudta. Lánya éppen ott volt, és a király elmagyarázta neki, hogy minden este hosszasan nézzen bele, de mindig a tükör arannyal keretezett jó oldalába, és sohasem az ólomkeretes rossz oldalba. Ezt az utolsó fontos utasítást még kétszer elismételte, hisz nem akarta, dehogy akarta, hogy lánya állapota tovább súlyosbodjék, ellenkezőleg, lánya gyógyulását kívánta teljes szívével és minden szándékával. A király ezt követően a királynénak is elmondott mindent, a kalandot a szarvassal, a tükröt, amelyet valóban megtalált és reményét, hogy talán tényleg jóra fordul sorsuk, ha Lí azt teszi, amit a szarvas mondott.
Lí aznap este először nézett a tükörbe – természetesen a tükör jó oldalába – és meglátta, és nagy megnyugvással nézte, ahogy a tükör az éppen eltelt napot mutatja be neki újra. Sajátmagát látta, ahogy reggel felkel, megfésülködik, felöltözik, megissza a kakaóját, játszik a kertben, délben lepihen, majd újra labdázik a kertben, este megvacsorázik, minden, ami történt vele, az egész nap minden perce újra lepergett a szeme előtt a tükör jó oldala által vetítve. És ugyanez történt másnap este is, amikor a tükörbe nézett, és harmadnap is, és utána még sok-sok napon át, és Lí-nek ez örömére volt, jó érzéssel töltötte el, hogy láthatta újra, visszanézhette lefekvés előtt elmúlt napját még egyszer, végigélhette, újra előhívhatta minden percét.
Amikor eltelt így pár hét, egyszer csak arra lett figyelmes Lí, hogy a tükör napi tevékenységének már nem minden részletét ábrázolja pontosan úgy, ahogy az a valóságban megtörtént. Egyszer például azt látta a tükörben, hogy az ágyból reggel jobb lábbal kelt fel. Ez a valóságban nem úgy volt, egészen biztosan tudta, hisz mindig bal a lábát teszi le először a földre, így szokta meg pici korában, és mint azt már láttuk, hat éves kora óta soha semmi újat még csak meg sem próbált. Másszor azt látta, hogy tükörbeli énje az óramutató járásával megegyező irányba kavarta a kakaót, és ez megint csak, akár a jobb lábbal való felkelés, teljesen elképzelhetetlen lett volna a valóságos életében. Egyre több ilyen apró részletet figyelt meg, egyik nap a tükörben más irányba fésülte a haját, másik nap pántlikát tűzött bele, megint máskor szalagot tett a ruhájára, vagy bal kezével dobta el a labdát, noha a valóságban mindig jobbal teszi azt. Ezektől az apró részletektől eltekintve azonban a tükör továbbra is valósághűen mutatta a nap eseményeit, amelyeket Lí jó érzéssel, örömmel nézett végig minden este. A nap a tükörben is mindig úgy ért véget, mint a valóságban, fogat mosott, pizsamát vett, ágyba bújt, és ez jó, biztonságot adó érzés volt, hisz tükörbeli élete ugyanoda vezette őt a nap végére, mint ahová a valóságos is.
Lí-t tehát megnyugtatta a tükör, megnyugtatta a napi események ismétlése este, és még az egyre szaporodó apró eltérések sem zavarták meg. Olyannyira nem, hogy egyik nap, felbátorodva azon, hogy a tükörben sem lett semmi súlyos következménye a jobb lábbal való felkelésnek, megpróbált jobb lábbal felkelni a valóságban is. Nagyon-nagyon pici dolog volt ez, a legtöbb ember, aki össze-vissza használja jobb vagy bal lábát a reggeli ágyból való felkelésre, csak mosolyogna rajta, de Lí életében mégis hatalmas áttöréssel ért fel. Lí akkor, azon a napon olyat tett, amit hat éves kora óta még egyszer sem, megpróbálkozott valami újjal, valami olyasmivel, amitől az átok súlya alatt oly sokáig rettegett, és amire amiatt még csak gondolni sem mert. Szülei ezt a változást még nem tudták meg, de az első kis új dolgot hamarosan követte sok másik, és amikor pár nap múlva a haját is más irányba fésülte, azt már nem csak édesapja és édesanyja, de az egész királyi udvar észrevette, és ámuldoztak, hogy ugyan mi történt ezzel a kislánnyal, aki addig olyan unalmasan egyformán és ugyanúgy jelent meg mindig.
Igen, Lí-t bátorította a tükör, bemutatta neki minden este, hogy semmi rossz ne származik abból, ha néha ezt vagy azt máshogyan, új módon, változatosabban tesz meg, a napja ugyanolyan jól ér majd véget, sőt talán még jobban is, mert az újban, a változatosban mindig találhat egy csipetnyit a felfedezés öröméből. Amikor Lí ezeket az apró kis változtatásokat már egyre jobban begyakorolta, és egyre több minden újat kipróbált, a tükör még újabb lehetőségeket kezdett feltárni számára. Egy nap Lí azt látta, hogy tükörképe könyvet olvas, próbálja kibetűzni a szavakat, és miután a tükörben abból sem származott semmi baj, hamar felbátorodott, és a valóságban is odament édesanyjához, és megkérte őt, hogy keressen neki egy ABC-s könyvet és segítsen neki az olvasásban. Édesanyjának nem igen lehetett volna nagyobb örömet szerezni, mint ezzel a kéréssel. Máris hozta az ABC-t, és mutatta neki és tanította őt boldogan, sőt szinte sírva a megkönnyebbüléstől, hogy Lí lányuk – úgy tűnik – lassan-lassan mégis megszabadul az átok alól. Más alkalommal a tükörbeli Lí zongorán játszott, és látva, hogy az milyen jó és veszélytelen, Lí kedvet kapott, hogy zenét tanuljon a valóságban is. Szülei nagy izgalmukban az ország legjobb zongoratanárát szerződtették Lí-hez, nem sajnálva a pénzt sem, amennyibe egy igazán kiváló zongoratanár órái kerültek abban az időben.
Így folytatódott ez hosszú-hosszú hónapokon át, Lí továbbra is minden este belenézett a tükörbe, és mindig látott benne valami újat. Látta minden alkalommal, hogy még valamit lehet máshogyan tenni, még valami újat el lehet kezdeni, és ezt egyre jobban élvezte, egyre bátrabb, egyre talpraesettebb lett, a bezárkózó, vég nélkül ugyanazt ismételgető, igen csak unalmas és érdektelen lány helyébe lassan-lassan egy játékos, oldott, pezsgő életű tünemény lépett. Igen, kinyílt, kivirult, egyre inkább felnőtt immáron lélekben és szívben is korábban lezajlott testi fejlődéséhez.
Közeledett a rendes éves királyi bál napja. A tükör egyik este báli ruhában mutatta őt, és ebből Lí a valóságban is megértette, hogy nyugodtan készülhet a bálra, ott sem fog semmi rossz történni vele. A bált megelőző nap estéjén kapta meg a másnapi nagy alkalomra szóló estélyit, felvette, és bizony csoda szépen tündökölt az előkelő ruhában. Örült Lí, nagyon örült, és amikor nagy boldogan ismét belenézett a tükrébe, az magát a bált mutatta, és azt, hogy Lí-t egy szépséges, délceg herceg kéri fel táncolni. Lí belepirult a látványba, izgalmában alig tudott elaludni, pedig aludnia kellett, hisz másnapra, a bálra ki kellett pihennie magát.
Hát, az a bál csodálatosan sikerült! Találkozott a herceggel, akit a tükörben előző este már látott, találkozott és valóban táncolt is vele, nem is egyet, nem is kettőt, sokat, meg se tudta mondani, hogy hányat, mert az a herceg nagyon kedves volt hozzá, hajnalig vele volt, kényeztette, simogatta, beszélgetett vele, és Lí olyan nagyszerűen érezte magát, mint korábbi életében még egyszer sem. Hajnalban vége lett a bálnak, a herceg elköszönt, de megígérte, hogy hamarosan visszatér, és pár nap múlva meg is jelent újból a királyi palotában, hogy virággal köszöntse Lí-t, és a hogyléte felől érdeklődjék. Aztán ezek a látogatások rendszeressé váltak, és Lí ugyanolyan boldogan fogadta hercegét minden áldott alkalommal, mint legelőször. A tükörben előre látta találkozásaikat, és mivel ott ezek a találkozások mindannyiszor jól, sőt gyönyörűen végződtek, nem aggodalmaskodott, és mindig bizalommal fogadta kedvesét. Egyre több időt töltöttek együtt, mígnem egy nap a herceg megkérte a kezét. Először Lí-nek, magának tette fel a kérdést, majd amikor kedvese a boldogságtól elalélva éppen csak ki tudta mondani, hogy igen, hogyne, persze, nagy-nagy örömmel élne vele, a herceg Lí szüleihez is odafordult, hogy megtudja, feleségül adják-e lányukat hozzá. A király és a királyné is legalább annyira meghatódott, mint lányuk, és könnyes szemmel bólintottak beleegyezésük jeleként, mert szavakra nekik már nem futotta nagy megilletődöttségük közepette. Végül, amikor már mindannyian kisírták magukat örömükben, ki is tűzték az esküvő napját, nem is olyan sokára, éppen csak annyi időt hagytak, hogy a nagy eseményt megfelelően elő tudják készíteni.
Mert sokféle előkészületre volt szükség, bizony ám! Sátrakat kellett felállítani, húsokat kellett kisütni, leveseket kellett főzni, süteményeket kellett készíteni, és hatalmas tortákat is. Meg kellett teríteni az asztalokat, fel kellett díszíteni a palotát és a kertet lampionokkal és léggömbökkel, zenészeket kellett keríteni, és – nem utolsósorban – meg kellett hívni egy csomó vendéget. Az esküvő előtti utolsó héten minden összefolyt már, a királyi udvar alkalmazottai és a korábban érkezett rokonok együtt sürögtek-forogtak a palota konyhájában, termeiben és a kertben felállított sátrak között, hogy mindent méltóan, örömükhöz méltóan elrendezzenek a nagy napra. Lí két nővére, Ré és Fá is ott volt már akkor, ők is kivették részüket a hajnaltól napestig tartó közös munkából. Lí maga is segített, ahol csak tudott, sőt az utolsó előtti nap nagy örömére már a herceg, a vőlegénye is befutott, akit túláradó örömmel köszöntött. Lí még az utolsó héten is minden nap belenézett a tükörbe, és mindig megnyugvással tapasztalta, hogy a tükör olyan dolgokat mutat neki, amelyek a valóságban is megtörténnek a nagy nyüzsgés és sürgölődés közepett.
Az utolsó este viszont történt egy nagy baj, egy súlyos, előre nem látott baj, amely a készülődés hangulatával teljesen ellentétesen gyászos és végtelenül szomorú kimenetelűvé tette a várva várt nagy napot. Nem tudná megmondani senki, hogy mitől, de Lí-t az ördög szállta meg. Ahogy a legelején mondták neki, eddig mindig a tükör jó oldalába nézett, és tulajdonképpen eszébe se jutott, hogy a tükörnek van rossz oldala is. A tükör jó oldala átsegítette őt minden gonosz varázslat legyőzésén, és kész, menyegzőre készülő királylányként többé tulajdonképpen már nem is volt szüksége rá, de aznap este, még utoljára úgy gondolta, valahogy belefurakodott az agyába ez a hamis és álságos gondolat, hogy ő bizony most utoljára nem a tükör jó, aranyozott keretű oldalába néz, hanem a másikba, az ólomkeretesbe. Hiszen már megszabadult az átok alól, hiszen már biztos nem árthat az sem! Pedig, dehogy nem!
Amint megfordította a tükröt, és a másik oldalába pillantott, rögtön látta éppen eltelt napját, de nem úgy, ahogy a jó oldala mutatta neki, hanem ármányos és gonosz módon. Dúlva-fúlva, türelmetlenül kelt fel a tükörképe, hisztizett, csapkodott maga körül, semmi nem volt jó, a ruha, amit odakészítettek neki, silány volt és koszos, a haja csomókban állt, és nem lehetett rendesen megfésülni, a kakaót magára borította, az udvaron felbukott és felsértette magát. Még sorolhatnám a sok szerencsétlen kiforgatást, a nap megtörtént eseményeinek annyi rengeteg torz, elrontott képét. A palotában szorgoskodók, akikre pár perce még nagy szeretettel gondolt, a tükör által alattomos, pletykás vénasszonyoknak tűntek, akik kicsinyesen viselkedtek, és mindent elkövettek azért, hogy az esküvő egyáltalán ne sikerüljön jól. Lí tükörbeli énje is felvette ezt a stílust, dirigált és kiosztott mindenkit, a kedves, bájos, átoktól megszabadult tündérlány a tükör rossz oldalán nézve rémséges szipirtyóként viselkedett. Először alig ismert magára, pedig ő volt, biztosan ő, csak egész máshogyan, mint addig, egész máshogyan, mint ahogy visszaemlékezett önmagára. Aztán megérkezett a vőlegénye, de őt sem szeretettel fogadta, hanem durván kiosztotta, amiért késett, és veszekedett vele hangos szóval, sőt a világ legcsúfabb szavait használva. A tükörben a nap teljes káosszal végződött, mindenki mindenkivel összeveszett, a húsok, a sütemények, a torták szétborultak, a lampionok leszakadtak, a léggömbök kipukkadtak, és a királyi palota végül úgy nézett ki, mintha a szovjet hadsereg vonult volna át rajta. És akkor Lí annyira megrémült attól, amit látott, hogy kirohant a szobájából, odament szüleihez, és kétségbeesetten a képükbe kiáltotta, hogy nem lesz holnap esküvő, nem és soha nem lesz, mert ez az egész egy nagy gazság, és valójában mindenki mindenkit gyűlöl, és az egész életben nincs semmi, de semmi jó! Lí tajtékzott dühében és kétségbeesésében, és a király és a királyné, ahogy nézték őt, nézték elvadult, megzavarodott állapotát, tudták, tudták biztosra, hogy lányuk nem tréfál, komolyan gondolja mindazt, amit mond.
Így maradt el az oly nagy gonddal előkészített és hét országra szólónak ígérkező lakodalom akkor, és Lí így került a korábbi átoknál is sokkal súlyosabb betegségbe. Vigasztalhatatlan és hajthatatlan maradt, ki sem mozdult a szobájából hosszú heteken, hónapokon keresztül, nem engedett senkit maga köré, még édesanyját és vőlegényét, a herceget sem, egyedül édesapja látogatását fogadta el, aki már az első alkalommal észrevette a megfordult tükröt, és abból rögtön megértette, hogy lánya elváltozásának mi lehet az oka. Szomorúan fordította vissza a tükröt, mert akkor már késő volt, mert azt a tükröt Lí-nek így, a másik oldaláról, a rossz oldaláról nem szabad lett volna látnia sohasem. Gyász borult a palotára, minden addiginál nagyobb keserűség, hisz már-már véget ért az átok, a régi hosszú éveken át tartó átok hatása, már-már végtelen megkönnyebbülés és öröm töltötte el mindenkinek a szívét, amikor ez a még sokkal nagyobb baj, és gyötrelem beköszöntött.
Nem tudta a király bánatában, hogy mi tévő legyen, törte a fejét, töprengett minden nap és minden éjjel, de csak nem jutott az eszébe semmi értelmes gondolat. Vagy talán mégis? Egyik reggel a keserves, kínlódásos töprengésben és csak alig valamennyi alvással eltöltött éjszaka után arra ébredt, hogy lát egy halvány reménysugarat. Az jutott eszébe, hogy felkerekedik, elmegy az országa határán elterülő erdőbe, és megkeresi a csodaszarvast, akit hajdanán kiszabadított, és aki cserébe elmondta neki akkor lánya átok alól való megszabadulásának módját. Abban reménykedett, hogy talán az a szarvas tud mondani valami bölcset megint. Hátha, hátha lenne valamilyen ötlete ennek a borzasztóan nehéz helyzetnek a megoldására! Be is fogatott még aznap a királyi hintóba, és a határszéli erdő felé vette az irányt. Amikor arra a helyre ért, ahol régen a szarvas beakadt a fa ágai közé, megállította a hintót és leszállt róla. Odament a fához, amelyet akkor a baltával megvágott, hogy a szarvas agancsa kiszabadulhasson, még látszott a fa törzsén annak a vágásnak a nyoma, a király is visszagondolt arra a napra, és nagyot sóhajtva végighúzta a kezét az egykori baltacsapás vonalán. Hát, uram fia, ahogy ezt megteszi, megjelenik máris, mintha a semmiből lépett volna elő, az egykori csodaszarvas, és emberi hangon szólalt meg ismét:
– Mi járatban vagy, fenséges király uram?
Az emberi hang önmagában már nem okozott akkora meglepetést a királynak, de a gyors és váratlan megjelenéstől azért elképedt:
– Mi járatban? Azt kérded, Te csodás szarvas? Figyelj rám, kérlek, és hallgass végig, mert rettenetes nyomorúságba kerültem a lányommal megint, még nagyobb nyomorúságba, mint annak előtte!
És akkor a király elmesélte töviről-hegyire, hogy mi történt, hogy mennyire boldogok voltak, mert lányuk a tükör jó oldalába nézve minden este szépen lassan kigyógyult az átok alól, de a végén, valami ármányos, sötét gondolattól vezérelve a tiltás ellenére is belenézett a rossz oldalba, és olyan rontás érte el így, amely a korábbit is felülmúlja, hisz egész nap a szobájában van, és nem tesz mást, csak önmagát emészti.
– Meghallgatta a szarvas figyelmesen a király beszédét, és ingatta a fejét, és azt az ingatást mindenhogyan lehetett érteni. És valóban volt abban minden, tehetetlen szomorúság, hogy a hajdani segítség ilyen rosszra fordult, hitetlenkedés, hogy egy ilyen egyszerű szabályt hogy nem lehetett betartani, harag a király iránt, hogy ilyen mamlasz és figyelmetlen volt, de ugyanakkor részvét is, mert megesett a szíve az ismét bajba, még nagyobb bajba jutott családon. Ingatta a fejét a szarvas, és a király nem tudta mire vélni azt az ingatást, de várt mégis, várt türelmesen, mert érezte, hogy lánya sorsa, most dől el ennek a csodálatos állatnak a jó vagy rossz szándéka által. Aztán a hosszú csend után végre megszólalt a szarvas:
– Fenséges királyom, egy módon segíthetünk lányodon talán, de nem tudom, hogy sikerülni fog-e, és ha igen, akkor is nagyon sokáig fog tartani. Menj haza, és kérd meg a vőlegényét, hogy jöjjön el, és furulyázzon az ablaka alatt. Furulyázzon minden este a herceg, és lányod, Lí a szobájában hallgassa. Hallgassa, és közben nézzen a tükörbe, csak a tükörbe, és csak a jó oldalába. Ha egyszer is mást tesz, ha egyszer is máshová néz a furulyaszó közben, örökre elveszik minden remény, és nem segíthetek már én sem. Nem láthatja vőlegényét, a herceget, nem találkozhat vele hét álló éven keresztül, csak a furulyázását hallgathatja minden este, miközben a tükör jó oldalát nézi. Ha lányod, Lí hét éven keresztül így tesz, lehet, hogy visszanyeri életét, és újra egészséges lesz, de, újra mondom, ha bármiben is eltér ettől az utasítástól, biztos, hogy a korai halálig tartó senyvedés lesz csak része.
A szarvas mindezt kimondva, éppen úgy, mint annak idején, gyorsan megfordult, és a király válaszát meg sem várva elszökkent, be a sűrű erdő fái közé. A király csak állt, állt, forgatta magában a szarvas különös szavait, és úgy érezte, megcsillan egy csöpp remény bennük. Amikor kicsit összeszedte magát és a gondolatait, felült a hintóra, és hajtatott máris vissza a palotába. Először is a herceget hívatta, és beszámolt neki részletesen a szarvassal való beszélgetéséről, majd így szólt hozzá:
– Nemes és jólelkű herceg vagy, tudom, hisz megismertelek, miközben lányomat látogattad, de vajon van-e benned állhatatosság és kitartás, hogy hét éven át minden este furulyázz a lányomnak az ablaka alatt akkor is, ha nem lehet biztosra megmondani gyógyulásának esélyét?
– Fenséges királyom, életem, halálom kezedbe ajánlom, én a te lányodat Lí-t mindenkinél jobban szeretem, és bármit megteszek érte, ha csak egy csöpp esély is van arra, hogy megnyerhessem boldogságát.
Megörült a király e szavak hallatán, és örömében most már a királynéhoz és a lányához is fordult. Nekik is elbeszélte a szarvassal történteket, és elmondta azt is, hogy a herceg, Lí vőlegénye bármire hajlandó mátkája gyógyulásáért, arra is, hogy hét kerek esztendőn keresztül minden este az ablaka alatt furulyázzon, és még az sem tántorítja el, hogy a hét esztendő alatt egyetlen egyszer sem láthatja kedvesét.
Aznap este először hangzott fel a furulyaszó Lí ablaka alatt, lassan, panaszosan, szomorúan követték egymást a hangok, de bizakodóan és megnyugtatóan is. Lí közben a tükröt nézte, a jó oldalát, és – noha nem látott benne semmit – egy pici, egy nagyon halvány jó érzés azért megszületett zavart, feldúlt lelkében. És ez így zajlott másnap is, harmadnap is, a herceg játszott Lí ablaka alatt, a lány hallgatta hangokat és nézte a tükröt közben, az üres tükröt, amelyben régen annyi kedves és bátorító dolgot látott, és amely most olyan sivár és olyan semmilyen volt. A negyedik nap és az ötödik nap sem hozott mást, és Lí nem értette, hogy mért kell neki néznie a nagy ürességet, nem értette, de nem mert eltérni az utasítástól, dehogy mert volna, felfogta már, hogy mekkora nagy bajt csinált azzal, hogy egyszer, azon a gyászos estén olyat tett, amit nem lett volna szabad. Nézte, nézte kitartóan heteken, hónapokon keresztül, a herceg pedig játszott, játszott a furulyáján az ablak alatt minden áldott este.
Sok-sok idő után végül mégis történt valami más is. Pici dolog volt, nagyon pici, de azért érdemes szólni róla. Egyik este, ahogy a herceg furulyázott az ablak alatt, Lí pedig a tükröt nézte, úgy rémlett neki, mintha valamit, vagy talán nem is valamit, inkább valakit látna benne. Nézte-nézte sokáig és végül halványan és alig kivehetően magát ismerte fel. Kicsi baba volt a tükörben, bölcsőben feküdt, sütött rá a nap… Ennyi volt a halvány látomás, és el is tűnt azonnal, de másnap megismétlődött, sőt másodszorra talán egy kicsivel még élesebben jelent meg ugyanaz a kép, utána még egy nappal pedig ki is egészült, egy pillanatra édesanyját is látta, amint a bölcső felé hajol, és lágyan mosolyogva megsimogatja őt. Aztán a soron következő estéken újabb és újabb pici részletek rajzolódtak ki, olykor édesapja és nővérei is feltűntek a tükörben, mely mindig szép perceket mutatott be, élete legelső éveinek pillanatait, amelyekre nem is igen emlékezett már, de biztosan tudta mégis, hogy a tükör róla szól, az ő életéről, és azokról, akik akkor a legnagyobb szeretettel vették körül őt. Szólt a furulya minden este, állhatatosan furulyázott a herceg, csalta elő a szebbnél szebb hangokat szerelme, kedvese gyógyulásáért, és a tükör egyre többet, és egyre tisztábban mesélt, később már nemcsak Lí bölcsőben töltött hónapjairól, hanem az első fűben hempergőzéséről is, az egy éves születésnapjáról, arról a pillanatról, amikor először kapott labdát a szüleitől, vagy amikor először áll fel, és indult el, hogy pár bizonytalan lépés után kacagva huppanjon a popsijára. Szépen lassan mindent feltárt a tükör, mindent, ami kora gyerekkorában történt vele, minden próbálkozását és minden élményét, és Lí nagyon örült ennek a különös időutazásnak, lecsillapította zavarát, megnyugodott tőle kicsit.
És ahogy telt-múlt az idő, a tükörben életének újabb és újabb szakaszai tűntek fel. Visszanézte, hogyan tanult meg felöltözni, hogyan tanulta meg bekötni a cipőfűzőjét, hogyan fésülködött először, látta azt a napot is, amikor először ivott kakaót, látta a palota kertjét, amelyben oly sokat játszott, látta a vacsorákat, amelyeket édesanyjával, édesapjával és a nővéreivel költött el, látta a családi ünnepeket, látta a születésnapjait, a másodikat két gyertyával a tortáján, a harmadikat örvendező rokonai körében, aztán a negyediket, az ötödiket és végül a hatodikat is, a nagy-nagy fesztivált, amelyet kint rendeztek a réten, és látta, ahogy apja királyságának minden alattvalója egyedül őt ünnepelte és köszöntötte ajándékokból óriási halmot építve elé. Jöttek, ezek a képek, és ő megértette, hogy mennyi rengeteg öröm érte, és mennyi rengeteg szeretetet kapott, és közben megértette azt is, hogy most is van valaki, aki őt nagyon szereti, nemcsak az édesanyja, nem csak az édesapja, hanem a vőlegénye, a herceg is, aki szélben-fagyban-hóban-esőben, minden féle időjárásban ott furulyázik az ablaka alatt, hogy a furulyaszótól kedvese meggyógyuljon, és vele lehessen megint.
Azt az időszakot, amit Lí az átok súlya alatt töltött, a tükör nem mutatta, hiszen akkor Lí-vel nem is történt semmi, de a tükör megérkezésétől számított napok eseményei idővel ugyanúgy megjelentek, mint az első hat év történései. Lí magára találása, felbátorodása, minden apró kezdeményezése most újra feltárult előtte, és ő csak nézte, nézte a lassan pergő filmkockákat, és hallgatta közben a panaszos furulyaszót, és a vőlegényére gondolt, és arra, hogy legszívesebben kiszaladna hozzá, és megölelné, de nem tehette, nem tehette, mert édesapja a szarvas utasítására határozottan megtiltotta, és Lí már nem akart több bajt, nem, nem, semmiképpen sem, hisz az is éppen elég nagy baj volt, ami eddig történt. Nézte, nézte a tükröt, nézte a pillanatot, amikor először vette a kezébe az ABC-s könyvet, nézte a napot, amikor először ütötte le a zongora billentyűit, nézte a napot, amikor először lovagolt ki a mezőre, és a sok-sok kép után egyik este megjelent előtte első báli készülődése is, a báli ruhája, és nem sokkal utána a herceg is, akivel azon az első estén annyit táncolt, annyit beszélgetett, és annyira jól érezte magát, hogy azt szavakba soha nem tudta megfogalmazni. Nézte a tükörben a herceg képét, közben kintről szólt a bánatos furulyaszó, és hirtelen megértette, sokkal jobban, mint addig bármikor, hogy mekkora nagy rosszat tett ő azzal, hogy akkor, az esküvője tervezett napja előtt belenézett a tükör rossz oldalába, hogy milyen rettenetes fájdalmat okozott vele egy csomó embernek, többek között magának is , megértette jobban, mint korábban bármikor, hogy milyen súlyos következményei lettek az engedetlenségnek, hallgathatja a vőlegénye furulyázását, hallgathatja, de nem láthatja őt, nem, addig nem, amíg le nem telik a hét esztendő, és ő meg nem gyógyul egészen, hogy szerethessen, és csak a jóra gondoljon mindig. Akkor ott Lí végre elsírta magát, zokogott, zokogott, patakzottak a könnyei, ömlött belőle a fájdalom, nem akart magában tartani semmit sem, ki akart adni magából mindent, azt a sok keserűséget, és félelmet, ami felgyülemlett benne, nem érdekelte más, csak az, hogy megnyugodhasson és reménykedhessen újból.
Az az este meghozta az áttörést Lí szívébe, és valamit a herceg is megérezhetett belőle, mert másnap már nem volt olyan panaszos a furulya hangja, inkább biztatóvá és bátorítóvá vált a dallama, és Lí is nyugodtabban nézett közben a tükörbe. Sok idő volt még hátra a hét évből, de már nem bánkódott annyira, arra gondolt, hogy szerelme kint érte játszik, rossz, hogy így van, rossz, hogy nem láthatja, de ha már így alakult, akkor nem szomorkodik tovább, hanem megtesz mindent azért, hogy a herceg a hét év elteltével a legtöbbet kapja majd tőle. Attól kezdve nem maradt egész nap a szobájában, felöltözött rendesen minden reggel, lement az udvarba, segített, ahol tudott, a konyhán zöldséget tisztított, az istállóban lovakat csutakolt, a trónteremben rendet rakott a koronák között, megpróbálta a lehető leghasznosabbá tenni magát. Új életre támadt ettől, a király és a királyné alig hittek a szemüknek, de az udvar népe is igencsak elcsodálkozott Lí újabb átalakulásán. Így teltek Lí napjai, és közben egyre többen megszerették megint, és ő is egyre jobban megszerette a körülötte lévőket. Munka közben beszélgetett, sőt olykor még dalolt is édesapja alattvalóival, mindenkihez volt egy jó szava, a vidámmal együtt örült, a bánatossal együtt szomorkodott, de bátorította is őket ugyanakkor. Esténként mindig visszatért a szobájába, és elalvás előtt mindig meghallgatta vőlegénye furulyázását, és a tükröt nézte közben, amelyben ismét az éppen eltelt nap eseményeit látta, ugyanúgy, mint régen, amikor legelőször nézett bele sok-sok éve szívben és lélekben elmaradottan testi fejlődéséhez képest. Most már egészen máshogy érezte magát, sok mindent megértett az élet dolgaiból, fájdalom és öröm egyaránt betöltötte, de mindkettőt tiszteletet parancsoló méltósággal viselte. Vonásai mélyebbek lettek, de szíve jóakarata átsugárzott érett arcán. Megjelenésén, tartásán is látszott, hogy több már benne a komoly szándék, és csendes türelemmel várta, hogy vőlegényével újra találkozhasson.
És egyszer, sokára, nagyon sokára, nagyon-nagyon sokára, de valahogy elérkezett a hetedik év utolsó napja is. Az ablak alatt, a herceg kezében megszólalt a furulya, Lí leült a tükör elé, de a tükörben ezúttal nem a nap eseményei, hanem vőlegénye jelent meg, aki a tükörben is furulyázott, és pont ugyanazt a dallamot, amit a valóságban. Lí kinyújtotta a kezét, de ahová nyúlt ott már nem volt semmiféle tükör. A tükör eltűnt, a herceg viszont ott maradt élőben, és furulyázott, mint hét évig minden este, furulyázott az ő kis menyasszonyának, örömmel, sugárzóan boldog arccal… Aztán már nem furulyázott tovább, letette hangszerét, és sírva ölelte magához szerelmét, kedvesét, Lí-t. Ölelte, csókolta és újra ölelte, és Lí is őt százszor és ezerszer, és ölelésüknek – úgy tűnt – soha nem akar vége szakadni.
Hogy ezután pontosan mi történt, azt nem tudom. Volt-e nagy lakodalom, vagy csak csendesen esküdtek meg a királyi palota kápolnájában? Azt hiszem, inkább az utóbbi, de az is lehet, hogy tévedek. De hát nem is az a lényeg! A lényeg az, hogy szerették egymást nagyon, nagyon-nagyon és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. És ez nem csak mese, tényleg így történt. Aki nem hiszi, nézzen tükörbe! De mindig csak a jó oldalába :-)!