Kisbolygó

Mindenkinek vannak erős és gyenge oldali. Ha valaki csak az erősségeiből merít, miközben gyengeségei ellen nem küzd, elhibázza életét. Sokkal inkább születtünk fogyatékosságainkkal való szembenézésre, és arra az átalakulásra, mely csak a velük való küzdelemben lehetséges, mint adottságainkban való olajozott előrehaladásunkra. Ha valaki még soha nem botlott meg, akkor szinte biztos, hogy "túl sima" úton járt, és valódi életfeladatát eddig elkerülte.

Elég mulatságos az, amikor a lajhár és a teknősbéka azon vitatkoznak egymással, hogy melyikük képes nagyobb sebességgel száguldani. Persze, néha helye van az ilyen vitáknak mégis. Nem azért, mintha a vita tárgya lenne lényeges. Illetve pont ellenkezőleg, azért lehet fontos a vitájuk, mert annak sodrában talán felismerhetnek valamit abból, hogy az ő kis lassú világukban jogosan oly fontos kérdés mennyire jelentéktelenné válhat, ha egy tágabb értelmezés részeként néznek arra.

A lakberendezési katalógusok precizitásával berendezett lakásokba lépve, látva azt a belső teret, ahol mindig van idő az utolsó hajtásig eligazítani mindent, általában leküzdhetetlen hiányérzet lesz úrrá rajtam.

Szakadj el attól, amit eddig csináltál,
Ne félj, nem lesz belőle semmi károd,
Működni fog, ha majd működteted,
Ha majd éled az életed,
És szereted a párod

Elég gáz ez az egész, de nem baj,
a bajok nem itt kezdődnek,
sőt azt hiszem,
- lévén, hogy tovább fokozódni már nem tudnak -
a bajok itt inkább bevégződnek

A nő, akinek a férfi szolgálata nem teljesíti ki az életét, lenézi a férfit... Az a nő, aki - önmaga fejlődése érdekében - tudati energiáját a mellette élő, szellemi nemességéről tanúbizonyságot tett férfira koncentrálja, s társát a külvilágbéli, férfihoz méltó kreativitásra inspirálja, az a nő belső világában egyre teljesedik, s életével egyre elégedettebbé válik. A Rend szerint él.

Ez - kivételesen - nem vers (bár majdnem az), és főleg nem én írtam, de rímel a tegnapi és a tegnapelőtti vershez, meg az elmúlt jó néhány év történéseihez is. Csak a vendég olvasók kedvéért jelzem, hogy melyik könyv 85. oldaláról másoltam ide, mert - szerintem - Te magadtól is nagyon jól tudod: Gonda István, Illés Csilla: Dallamok a szépség szimfóniájából. (A bejegyzés címét is - szinte szó szerint idézetként - e könyv lapjairól vettem.)

Oly sok távlatod van még titokban,
Energiákat tapaszt le Benned
Temérdek örökölt hívság, s néhány fáradt eszme...
Ne utazz rajtuk tovább, járj gyalog,
A határtalannal szembesülj, és próbálj eljátszani belőle minél többet...!
Indíttatatásod másként a megvalósulatlanság ködébe veszne

Sok fontos dolog történt, de bánom mégis nagyon, hogy nem együtt éltük át,
Remélem, hogy ilyen szomorúságból most már nem lesz több itt
S ha jönnek is nehéz időszakok, egymást segítve juthatunk túl rajtuk...
Hat évünk elszállt, hat gyönyörű évünk lehetett volna,
Legalább ne szúrjuk el az összes többit!

Az élőt élet, növekedés,
Termés veszi körül,
Míg a holtat száraz,
Repedt föld, ugar

Ennyire egyszerű...
Mindenki maga dönti el,
Hogy mi szeretne lenni:
Bőkezű vagy fukar

Nem érdemes az idő sodrának ellenállni,
Növekedj, szépülj, nyílj ki bátran, tanuld az életet,
Mely Benned kibontakozni, teljesedni vágyik

Maradj gyerek, de közben gyönyörködj,
S nézz előre, fuss, szaladj, ne állj meg
A mindent betöltő élet vágyig

Sokat gondolok Rád, nagyon sokat,
S úgy írom egymás után a sok titkos jelet,
Ahogy próféták vésték egykor kőtáblákra a hírt,
Mely végül beteljesült, s a világ tanulsága lett

A világ tanulságait lassan megismerem,
Ám a szó csak közvetít, Nélküled halott, mit sem ér,
De szorgalmasan, töretlen lendülettel fogok jegyzetelni mégis,
Míg a hír, az örömhír, mely engem is régóta hajt,
Hozzád is el nem ér

Volt egy pillanat, amikor minden megfagyott köröttünk,
Amikor kiderült, hogy nem pont úgy volt igaz

Az a pillanat réges-rég elmúlt, ám a történetünknek mégsen lett vége,
Mert az, amit most vizslatsz, szagolgatsz, méricskélsz,
Azért szeretet, és marad mindvégig, holtig az

Ezek a dolgok természetesen jönnek,
És ezeket a dolgokat - természetesen - meg kell haladni

A víz szalad

A víz szalad, a kő marad,
Könnyű vagy súlyos lesz a léted?

Életem mázsás terheit teszed-e könnyebbé végül?
Építményeimet színeiddel felékesíted-e?
Jössz-e szivárvány ívet játszani,
És jössz-e rubin teát szagolni
Sárga páragőz fölé hajolva...

Ahogy egyszer már megígérted?

Mennek el az évek

Mennek el az évek, amelyeket rég együtt tölthetnénk
Egymásért viselt gyönyörű, puha, kedves figyelemben,
És egyre érthetetlenebb, hogy mért kell nekünk
Este külön feküdni le, és külön kelni reggel,
Amikor szerethetnénk egymást szépen,
Testben és lélekben egészen
Egymáshoz bújva

Öregszünk, fáradunk, múlik el minden, és egyre abszurdabb,
Hogy egymástól csak két buszmegállóra lakunk, de mégsem jössz el soha,
Pedig annyira szép és természetes lenne szeretni, amennyire szép és természetes
A virág nyílása... Hol az a Bunuel filmbe is beillő láthatatlan fal, gát, bástya?
Meddig kell várni, s mire? Nem értem, nem értem, nem értem!
Csak szomorú vagyok nagyon
Újra

Nem állhat meg a tűzzel senki,
Vinni, hordozni kell, amíg lángja, hője tart,
Percekbe sűrítve villanj át a léten (csak a híg idő múlik),
Akkor is, ha kínoz a fény, s akkor is, ha a holt tér szinte felszív...
Át kell vészelni tízezer súlyos csapást, és százezer szörnyű nagy vihart

Nem állhatsz meg Te sem, Egyetlen, Drága Kis Virágom,
Nem mondhatod, hogy kész, mert a többi hanyatlik el,
Amíg ereid hálóján egy csepp vér mozdul,
Amíg torkodon egy nyösszenés kifér,
Amíg valamit érzel magadból,
Az életben maradni kell

Majdnem elszédültem

Nincs öröm, és nincs fájdalom se Nélküled,
Magaddal vitted mind a kettőt,
Hiányukat sokáig tűrtem,
S hogy legyen Neked is min járni,
Felfedeztem egy keskeny, alig létező utat,
És közben annyit küszködtem Érted,
Hogy majdnem elszédültem

Küszködtem és harcoltam, ahogy kell,
És látom, hogy nem volt hiába,
Hisz Téged érinteni kezd ez,
Én lassan-lassan elkészülök,
Most már inkább Neked kell dönteni,
Kitalálni, hogy ebben a helyzetben
Vajon mihez kezdesz

Nem lehetsz boldog, míg nem zárulnak Benned
A még  csak félig megfutott körök
Kint vágyak cikkáznak, jönnek-mennek,
De odabent csend van, s minden vágy örök

Nem lehetsz boldog, míg a kevély magány
Álnok igéretével megfogva tart,
Míg szívedről le nem kopik a sűrű rontás,
Melyet oda csalóka csillogása mart

Nem lehetsz boldog, míg a létezés
Szelíd virágát magadban fel nem neveled,
Hogy fényében, illatában élhessek én is,
Élhessek Nálad, Melletted, Veled

Úgy tűnsz fel, mint könnyű álom,
Mintha a kép csak látomás volna,
Mintha a várakozás tejfehér falán át
Valaki hirtelen Rád gondolna

Nincs ebben semmi nem helyénvaló,
Hísz így és ilyennek teremtettek minket,
És mi is így teremtjük folyton egymást
Szabadnak, de azért tisztelve kötéseinket

Hártyákat szakít át a sűrű lét köröttünk,
Alkot a forró képzelet, a teremtő erő
A lét Rólad bennem régóta gondolkodik,
Elképzel, szeret, s megteremt Téged egyszer ő

Amit csinálsz, az elég abszurd, de ha ez kell, ahhoz,
Hogy a fájdalmat legyőzd magadban, legyen,
Mert akkor van cél vagy ok

Alattunk hullámok hullámokra tőrnek, örvények örvényeket gyötörnek,
S lehet, hogy úgy érzed, poklok poklán át sodródsz velük,
De ne félj nagyon, hisz ott, a poklok poklán
Én is Veled vagyok

Vannak érzékeny pontok és kevésbé érzékenyek...

Az utolsó oltást majd oda add, ahol az már nagyon fáj,
Ahol a tűszúrást már ezredmásodpercek közvetítik,
Ahol ideg feszül, s bennük sűrű áramok cikkáznak,
S a fájdalmat szívemre s onnan rögtön szívedre vetítik

Nem kérek fájdalommentes éveket, csak azt kérem, hogy legyél velem,
És segíts, hogy azzá válhassak végül, akivé a Teremtő
Kezdettől fogva álmodott, szeretve, bízva szánt,
Lehessek földje, mely jó kalászt terem,
S nem bánom, ha ahhoz előbb meg kell gyötörnie,
Tűrök csendben, amíg vasával keresztbe-kasba szánt

Oltás versek

Ne félj, az élet fájdalom is,
De csak egy pici, egy szúrásnyi, és annyi kell

Ha azt a pici szúrást nem fogadod, megbetegszel,
Elhervadsz, egyedül maradsz, s az élet Nélküled múlik el

---------------------------

Az életet sokszor egy legyengített betegség jelenti,
Nem értjük, nem értjük, nem merjük fogni fel,
Hogy az embernek a fájdalom tulajdonképpen lételem!

Erőnket megfeszítve próbálunk bűn, baj kínlódás mentes steril közeget kreálni,
S közben hallgatunk arról (nem mondja senki sem),
Amit egyébként mindannyian jól tudunk:
Hogy a steril halott, élettelen

---------------------------

Nem lehet mindent megtudni mástól,
A tapasztalatot, a fájdalmat nem lehet elmesélni,
A legkisebb botlásra is allergiás lesz az,
Aki megpróbál bűn nélkül élni

---------------------------

A Létezése fénye megtört,
Az akaratos ember rajta foltot hagyott,
A hibátlan élet nem emberi princípium,
Kövess el néhány apró bűnt,
Hogy azzal elkerülj több nagyot

---------------------------

A fájdalom majd elmúlik,
Kivirágzik lassan az  élet,
Az időből fényfolyam lesz,
Benned alakul azzá, ha viszed,
Szenveded, örülsz neki,
Fogadod, adod, éled

---------------------------

A fájdalmat el lehet fogadni,
Jelez, feltár, figyelmeztet és érzékenyít,
Segít, hogy értsük egymást egyre jobban
De nem szabad vele egyedül maradni,
Mert abba az ember beleroppan

Arra van a legnagyobb szükségünk hogy félelmeink legyőzésének és türelmünk növelésének eltökélt szándékával kölcsönösen szeressük egymást. Az első felismerésnek ennek kell lennie, és minden további törekvésünknek ebből a gyújtópontból kell kipattannia.

Árammá, hővé, fájdalommá válva hatolj belém,
Játszd át magad e szövet hálón, a szálak közé bújj,
Ott legyél velem, amíg a pillanat varázsa tart,
Ne állj meg mindig a lét külső határán

Sebemet belűlről érintsd érzékenyen,
Gyógyíts meg, melegíts, s belőlem tündökölj
Szelíden, ám sűrű s ünnepélyes fénnyel,
Ahogy a nap süt át a víz fölött a párán

Bűn az, ami felesleges, ami nem helyénvaló,
Ami nem segít abban, hogy jobb, szebb, kedvesebb legyél,
Ami szívedet megkeményíti, érzékenységedet, szánalmadat
Nem hagyja nőni, visszafogja

Gyönyörű voltál,
A világ legszebb szerelmét adtad,
De aztán borzasztó nagy zavarba estél,
Az élet helyzete, a fájdalom (a Tiéd és az enyém)
S a baj felismerése rázzon belőle ki máris...
Ha visszatérsz, azt mindenki ünnepelni fogja

Szeretni kell, és osztozni a szeretet lény sorsában?
Drámák súlyos szövetén kell valahogy átszövődni?

Fokozni kell a fájdalmat? Jó, de meddig?
Az évek óta tartó, tomboló orkántól
Egyszer majd meg fogsz illetődni?

Az élet értéke azon múlik, hogy az ember hányszor megy át a nagy hegyen,
Hányszor lép túl önmagán azért, hogy még inkább önmaga legyen

Pihentesd rajtam ujjacskáidat,
Árammal érints, sőt szúrj is meg néhány érzékeny ponton

Félelem sikátorokból magadnak útvesztőt építettél,
Benned régóta bontom

Szeretnék nagyon sokszor meztelenül teázni Veled,
Az együtt elköltött forró, gőzölgő íz felkészítene minket örömre, fájdalomra,
Mély titkok tárulnának fel ott... Ha közben picit hozzám érnél,
Sőt, meg is szúrnál talán, nap sütne bánatomra

Édes Szerelmem, Egyetlen Drága Andreám, legyen most már elég,
Szépen, nagyon szépen, nagyon figyelmesen, nagy örömmel szeressük egymást,
Gyönyörű volt Veled régen, de aztán valami keményen odavágott,
Kérlek, hogy gyere vissza hozzám végleg,
S ne csinálj több butaságot!

Életed fává terebélyesedjék,
Rá az ég ezer madara szálljon

Fájdalmad érzékenységgé,
Örömöd elhatározássá váljon

Szerelmet elásni csak azért, mert fájdalom is van benne,
A világ legnagyobb dőresége lenne

Hangok nélkül ordíts
Fájdalommal gyógyíts
Ezer álmod ráment
Mondanál rá áment?

Ezer álmod szétment
Gyűljön össze eggyé
Könnyel szenvedéssel
Szerelem-eleggyé

Most még nem akarom...
Inkább várok addig, amíg
Te magad nem kéred,
Hogy adhasd

Akarsz-e tényleg szeretni az utolsó mondatig?
Ez az egyetlen kérdés, mert az összes többi ebben foglaltatik.

Ne hidd azt, Édes, hogy nagyon könnyű egyre több verset írni,
Fáradt vagyok én is, de szeretlek, és most még nincs más eszközöm,
Az élet alakul, nem tudja senki, hogy mitől, merre, s hová,
Ám egy biztos: a végén mindent megköszön

Saját biztonságodból ennél azért többet őrizz,
Szeresd a hőt, s amíg lehet, égj vele, de aztán jó helyre tedd...
És őrízd, mert ha hagyod túlnőni, kevélyen és gőgösen áll majd Eléd,
Szolgálhat Téged, de a gyeplőt Te tartsd! Fordítsd el, tűzálló tégelybe zárd,
Nem csak máglya, nem csak lángvihar borító, vad szele,
Rejtetten ízzó, szelíd szívmelegség is a lét

A külső tisztaság fabatka... Például nagyon kevés szeretet kell ahhoz,
Hogy nyáron a hőségben hazatérő kedves verejtékének illata legyen, s ne szaga,
S előtte nem szégyen hangosan orrot fújni, netán pukizni, büfizni sem,
Sőt a küszöbre is hányhatsz, s nem kell, hogy feltöröld

Belülről fontosabb, hogy tiszta légy, s azt kint úgy sem helyettesíti semmi...
Annyit kínlódsz, én már nem is értem! Túl sok illúziót kéne felszámolnod értem?
Pedig szeretsz, tudom, hisz egyébként már réges-rég elmentél volna,
Ám mégis itt vagy! Ékesebb evidenciát még nem látott a föld :-)!

A kígyó nagyon könnyen vedlik, de az ember
Csak vérrel, verejtékkel tud túladni régi bőrén,
Annyira ránőtt már, hogy csak tépni lehet szinte,
Mert szakadna fel a börrel a lélek külső kérge,
S alatta érzékeny, mély, eleven seb tárulna fel
(Melyet a saját kis elgondolások ma még takarnak),
Hogy szállni szeretne, emelkedni fel a magas égre,
De testében még köröz, s vágyát öli a halogatás mérge

Sorsod irányzatával ideig-óráig próbálhatsz szembemenni,
Ám hamar látszani fog, hogy abból jó nem lesz semmi,
Hiszen csak a lázadás káprázata terel el onnan,
Ahol valamit már régóta kéne tenned

Fontos momentumokkal nem törődsz, bajt bajra tetézel...
A bánat súlyosabb része az, amelyikre rá se nézel,
Mert az háborítatlanul rombol szíved mélyén,
Jövendő fájdalmak gödrét ássa Benned

Én megőriztem a szerelmet, sőt felneveltem,
Nagyobb ízzással gondolok Rád, mint öt-hat éve,
Nagyobb ízzással írok ma verseket Neked,
S vágyam is nagyobb hővel lobog,

Egyedül érni oly sokáig, magányban megfürödetve lenni
Hatalmas, áttörő fordulat volt, mégis azt mondom,
Lassan gondolkodj el azon, hogy visszajössz,
Mert minden nap, mely Nélküled múlik el,
Egy újabb csepp a szenvedésből,
Mely úgy gyűlik bennem egyre,
Ahogy a verseimmel telik,
Gyarapszik, sír e blog

Van-e teljes és végtelen igazság, Tábor hegyi valóság vagy álom?
Színről-színre látás, menyegző, nász, hol végre megtalálom
Az Istent, ki az emberrel, mióta ember él a földön, egy,
S a bárányért, ha az eltéved, mint jó pásztor, érte megy...
Nem tudom, van-e, s nem tudom, velünk mit tesz Ő?
Mit tesz - ha van - a határon túl is létező?
Határtalan, mert egyébként Rajta túl mi lenne?
De ha mindenütt van, akkor mi hol vagyunk? Benne?
Lehet, hogy ennyi a világ és az egész mindenség velünk,
Vagy nincs senki sehol, mert mindent csak képzelünk?
De lehet-e képzelni valamit úgy, hogy attól nem lesz semmi?
És valakit? És lehet-e képzelet nélkül egyáltalán lenni?
A képzelet, s a képzelő vajon nem a teremtés része?

Képzeld, ez itt a teljesség... Csak nem tudom, hogy kész-e.

Nem tudsz Te semmit! Nem tudod, hogy ki okozta azt a bajt ott
Mert nem tudod, hogy odáig kit, mi, meddig s miért hajtott,
Mitől lett szenvedélye, vagy ha nem lett, honnan jött rá gyalázata,
Nem tudod, mert itt a földön ennek nincsen magyarázata,
Nem tudod, mit táplál forrása, forrásának vize majd hol bukik elő,
Nem tudod, vetett-e, s ha igen, abból mit nevel fel ő...
És ha semmit, az miatta van, vagy eleve reménytelen volt, hiszen a kertje meddő?

Hisz még magadról sem tudod, hogy mi vagy,
Jó, rossz, vitéz hős, gyámoltalan, érző szív vagy kerge agy,
Nem tudod, ki van veled, és ki csal meg galádul,
Nem tudod, ki szeret, ki ringat el és nem tudod, ki árul,
Még azt sem tudod, mit jelent szeretve vagy elárulva lenni,
Nem tudod, kinek mit köszönhetsz, nem tudod, más mikor kap Tőled enni,
És nem tudod, körülötted ki ellenség és ki barát, hisz legtöbbjük egyszerre mind a kettő...

Tegnap a királyról volt szó, ma viszont (és aztán még két napig) egy másik férfi archetípus, a mágus kerül terítékre. Pár szót hadd idézzek Richard Rohr A férfi útja II. című könyvéből:

A mágus a belső változás, a transzformáció ősképe, mágus az, aki megérti a lelket: ő a bölcsesség és a tudat archetípusa. A mágusnak több alakja van... A mágus legalacsonyabb rendű formája a bohóc vagy a mutatványos. Legmagasabb rendű formájában a mágus a próféta. Ezek között van a legöregebb, a bölcs öreg, a lelki vezető, a sámán, a gyóntatóatya, a varázsló, a kuruzsló és a pap. Mindezek a mágus formái. A mágus mindig arra kényszeríti a mitikus hőst, hogy nézzen szembe azzal, amit addig tagadott. A mágusnak szabad kimondania, hogy a király meztelen. Olyan lényegesnek tekintették ezt, hogy a középkorban intézményesített figuraként ott volt a király mellett az udvari bolond...

És valóban. Nemcsak a középkorban, de sok-sok magyar népmesében fellelhető egy-egy udvari bolond a király mellett, akinek hatalom nélkülisége, minden létező hatalomról való tökéletes lemondása oly remekül kiegyensúlyozza a király hatalmát, és akire minden királynak éppen ezért égető szüksége volt és van és lesz olyannyira, hogy királyságot a mágus jelenléte nélkül elképzelni se lehet. Olvassuk még egy kicsit tovább Richard Rohrt:

A mágus segít nekünk, hogy azzá váljunk, akik valójában vagyunk. Bátorít bennünket, hogy bízzunk a tapasztalatainkban, és olyan fogalmakat és kategóriákat kínál, amelyekkel meg tudjuk érteni és el tudjuk rendezni a tapasztalatainkat. Ad nekünk teret, ahol olyanok lehetünk, amilyenek vagyunk, és nem olyanok, amilyeneknek állítólag lennünk kell.

Egyelőre ennyi, mert egy másik szerzőtől, Hamvas Bélától is szeretnék idézni. Arlequin című írása csak a mágus egyik arcát mutatja be (azt gondolom, hogy ez az őskép sokkal gazdagabb, összetettebb annál, mint ami itt bemutatkozik), a lendületes, sodró erejű írás mégis megragadott már fiatal koromban (kb. 30 éve) is. Következzék összesen négy részlet az Arlequin című esszéből, melynek teljes szövege is elérhető a neten, ha valakit érdekel (http://hamvasbela.org/szavak/arlequin.html). Én javaslom.

Az archaikus Egyiptomból különös emlékünk maradt fenn. Huszonkét kép; amelyet ma is kártyajáték huszonkét lapjaként használnak, huszonegy darab betűvel megjelölve és megszámozva egytől huszonegyig. A huszonkét kép, a tarot, a régi egyiptomi beavatás huszonkét fokozatát jelenti. Ilyen képek ezek: a király (hatalom-vaulting ambition), a kerék (a sors kereke), a szerencse (a körforgás), az áldozat, a nagy küszöb átlépése (a halál). A képsorozatban az utolsó, betű és szám nélkül, a bolond. A bolond, igen, betű és szám nélkül, ahogy ez az igazi bolondhoz illik, az utolsó, mint aki a játékon kívül áll, aki nem számít, csak éppen úgy meg kellett említeni, a teljesség kedvéért, mert itt van, letagadhatatlanul itt van. Az Arlequin. Még szép, hogy tudomást vettek róla. Egyiptomban még komolyan vették.

A beavatás tudása az, hogy az emberi lélek, amikor a sors összes lehetséges birodalmainak útját végigjárta, megérkezik a nullához, a betű- és a számnélküliséghez, a játékon kívüli ponthoz, ahhoz, akinek az egészhez csak annyi köze van, hogy nevet rajta. Akinek az egész létezése midsummer madness. Talán csíny. Mindenesetre hallatlan tiszteletlenséggel viselkedik és képes megfricskázni a királyokat és gorombáskodni velük. Amikor Sztavrogin a tábornokkal beszélget, egyszerre csak feláll, odamegy, és ok és előzmény nélkül a fülébe harap. Amikor nagy bölcsességeket mondanak neki, a sapkáját csörgeti s amikor azt mondják neki, bármit kívánsz, teljesítem, azt válaszolja, eredj félre, ne álld el a napot....

Ha valaki a félelmetlenséget elérte, vagyis akit többé semmivel sem lehet megijeszteni, egymagában elég ahhoz, hogy boldog legyen. Micsoda szabadság! Micsoda gondtalanság! Nem reszketni és nem aggódni, nem vacogni sem az erőszaktól, sem a fegyvertől. Ez azonban nem az egész. Arlequin nem fél, de ezenkívül állandó szellemigényben él és titkos forrásból szüntelenül kapja a gondtalanságot és a bizalmat és a derűt és a kedélyt, vagyis a szellemet. Az ilyen ember a hatalmi őrület számára tökéletesen használhatatlan. Bármit mond és tesz, abból csak skandalum lesz; ahogy skandalum az, amit Hamlet és Rómeó és Timon és Pantagruel és Touchstone és Till Ulenspiegel tesz. Mindenki kínos feszélyben van. Mit kezdjen vele? Megvesse? Nevet. Megverje? Nevet. Börtönbe zárja? Nevet. Nem fél. Nem tartja be a játékszabályokat. Hogy ilyenkor reszketni illik? Játékon kívül áll, sem betű, sem szám nem jelöli. Nem ingadozik, mert lába alól minden talajt elrúgott. Teljesen átadta magát a bizonytalannak, vagy ami a lét paradox logikája szerint ugyanaz, a sziklaszilárd fundamentumon áll. Az ember csak akkor hatalom, ha semmi. Átkozott helyzet. Persze, nem Arlequin, hanem a világ számára. Szörnyűség így élni, hogy valaki minden pillanatban felállhat, ok és előzmény nélkül a főtanácsos úr fülébe haraphat. Sőt, még a püspök úr fülébe is. Szörnyű a létezésnek ez a mágikus paradoxiája. Bolond. Olyan, mint a hülye, legalábbis arcáról ez látszik. Ez a szellemben szegény. De mindig nevet és gondtalan és van valami legyőzhetetlen ereje. Hülye és mégsem az. Ő a szellemben szegény és az övé a mennyeknek országa...

Szerényebb alakban és közelebb itt van Assisi Ferenc, a gyermek-Arlequin tündöklő csodája. Európában nem élt ember, aki a félelelmtől alaposabban megszabadult volna. Soha nem volt senki, akiben mélyebben élt volna a bizalom és a gyengédség és a szellemigény és a gondtalanság és kevésbé félt volna a szegénységtől, akár a szükségtől, vagy a haláltól. Szent Ferenc szellemigényben élő ember, aki mosolyog és a madarak nyelvét érti és a halaknak prédikál. Mit prédikál? El lehet gondolni. A lelki szegénységet. A tarot huszonkettedik fokának titkát, hogy ne legyetek számok és betűk, hanem legyetek nullák és a sorsból lépjetek ki, mert akkor vagytok erősek. Mint Sophoklész mondja: csak akkor vagyok hatalom, ha nem vagyok semmi. Ne legyen sorsotok. Sors annyi, mint ütközni. Annyi, mint súrlódni és küzdeni és fájni és haragudni és gyűlölni és akarni és ez a trónusért való harchoz vezet. Aki pedig a hatalmi őrületbe esett, az elveszett. Szent Ferenc a halaknak Touchstone és Pantagruel filozófiáját tanítja. Mi ez a filozófia? Ha a sors megbotoz, tűrd nyugodtan és nevess. Tartsd a hátadat és mondd, haramabb fogsz elfáradni a verésben, mint én a tűrésben. Csak üss. Amíg a sors dühében felkiált, királyokat győztem le, s ezzel a bolonddal nem bírok...

A tarot huszonkettedik fokának, a csörgősapkás bolondnak titkát nem lehet megtanulni. A legmagasabb fokot elérte, felszabadult és félelemtelen. Arlequin misztériuma nem adható át, mindenkinek magának kell megszereznie, ha hozzá elég ereje és bátorsága van. S ha a szellemre elég éhes és szomjas. Sem Pantagruel, sem Till Ulenspiegel, sem Hodzsa Naszreddin, sem Diogenész, sem Szent Ferenc tudását nem lehet tanítani. Miért? Mert ez a világ itt teljes egészében a hatalmi ösztön s így a birtoklás körében van. Szent Ferenc és Touchstone pedig a létezés körében él. Ez az egész világ itt III. Richárddal és az összes királyokkal és püspökkel és tanácsosokkal együtt azért él, hogy valamije legyen, kalapja, vagy sok pénze, vagy orrában karikája. Filozófusok is, művészek is, hétérák is, leányok is. Hatalom, rang, hír, vagyon, ház, pénz, ékszer, tudás, ruha. Ezért, ha el is érnek valamit, a birtoklásban lesznek nagyok és minden birtoklás a világtrónus hatalmában való részesedés. Ezek mind a birtoklás zsenijei. Arlequin pedig köp a zsenire. Ha valaki azt mondaná, hogy Arlequin ezzel szemben a létezés zsenije, ostobaságot mondana. A létezésnek nincs zsenije. Ez megkülönböztetés. Arlequin pedig köp a megkülönböztetésre. A létezés egésze mindenki számára állandóan és tökéletesen nyílt és mindenki annyit él belőle, amennyit akar. Itt nincs értelme annak, hogy nekem több van. Mindenkinek ugyanannyija van és annyit szerez, amennyit akar. Az életet nem lehet más elől elélni.

Űrt hagytál bennem, rettentő, fájdalmas, sikoltó ürességet,
Ám abból lett a vágy, hogy a sűrű sötét semmit valami fényesítse ki,
Hogy legyen fény, nagy fény, és Te is észrevedd, hiába állsz most háttal neki...
Akkora fény legyen, hogy azért akarj, merj visszajönni a mába
A fény hozzon vissza Téged jelenlétem oltalmába

A fájdalom, hogy nem vagy itt, bennem mindent elbont,
Mindent szétszed, mindent átnéz, mindent felkutat
S végül utat épít Feléd, királynőnek járó bíborszín utat...

A létezés összes irányát díszítsd, ékesítsd magaddal,
De ne félj indulni egy felé, hisz az az egy Neked készül,
S álmomban kiegészül, az a Te gyönyörű, bíborszín utad

Erős-e az, aki soha nem hajlik?
Bátor-e az, aki még félni se mer?

Az erős gyengeségét elfogadja
A bátor sebezhetőségét nem tagadja

Kívülről csak toporgásnak látszik,
De nagy dolgok játszódnak le mégis,
A rétegek lassan kisímulnak, a szálak összefésüléődnek,
Míközben a tündérkert legszebb fája aranyalmát terem

Sorsod, hogy bízz bennem, velem a túlpartra érj,
S aztán Te is vezess másokat
Át tűzön, tengeren

Hol vagy Édes Egyetlen Szerelmem? Merre jársz, mire gondolsz?
A szálak hogyan állnak Benned gondolatszövetté össze?

Hidaknak épülését, arcodnak szépülését,
Falak leomlását, tüzek lobbanását, titkok roppanását megünnepelni,
Szédítő, beláthatatlan távlatok felé mély vizek harsogó hullámain utazni sokáig jössz-e?

Testem minden porcikája, minden ideg, minden áram
Rég felébredt, és nem is tud visszaaludni bennem évek óta,
Mint felajzott nyílhegy az íj fokán, úgy összpontosul, remeg

A fal az, hogy letagadod magadban az érzékenységet,
Amely ezt meglátná... Pedig van, vedd elő, szép, gyönyörű attól leszel,
A fájdalmat, melyet Érted hordozok, kinyíló szíved egyszer értse meg

Legfrissebb és egyben utolsó blogom címe: http://hegyikristaly-777.blogspot.com/

Véletlenül ránéztem a jó egyéve csipkerózsika álmát alvó, vagy inkább elhagyott blogomra - amelyben néha véletlenül még jelennek meg ősrégen feltett, de megjelenésre alkalmatlannak ítélt, és ezért a messzi jövőbe előre datált bekezdések, nem akartam szimplán kitörölni őket mondván, hogy majd csak lesz velük valami, hát nem lett semmi - és megláttam, hogy a maga tehetetlensége folytán, még mindig értelmezhető olvasottsággal rendelkezik, szinte nincs látogató nélküli nap, néha pedig tucatnyian is beleolvasnak, vagy legalább rápillantanak. Aki nem csak pár kiragadott bejegyzést olvasott el, az tudja, hogy ez a blog egy drámát takar, elhagytam a családomat, vagy ők engem, illetve a feleségem hagyott teljesen magamra, nézőpont kérdése, hogy a kettő közül melyik, mert azt hittem, hogy Napocska úgy fog mellém állni, ahogy Éva nem, hát aztán kiderült, hogy ő se, sajnos vagy szerencsére, még nem tudom. (Nem reménytelen eset egyik hölgy sem, azt hiszem, illetve nem reménytelenebbek, mint én magam, és hogy eddig nem sikerült egyikkel sem kibontakoztatni egy jó párkapcsolatot, az messze nem az ő hibájuk csak. Ha valakinek a hibája, akkor az enyém inkább, de az igazság az, hogy minden balhét nem akarok elvinni. Beleláttam olyan borzalmas, egész kultúránkat átható törésekbe, amelyek rettenetesen megnehezítik az értelmezhető párkapcsoatok kialakítását úgy általában is.) Elég lassan derült ki, kellett neki kábé tíz év, de végül világossá vált, és most ott tartok, hogy a közben összegyűlt tapasztalatok fényében igyekszem új életet kezdeni, mert az most már egyértelmű, hogy a régi javíthatatlan. Ahogy az evangélium is mondja, az új bor új tömlőbe való. Aki ennek az új életnek a részleteire kíváncsi, annak leginkább Matavovszky György facebook profilját javaslom, illetve a Mennyországjárás és a LeonART facebook oldalát, mert mostanában leginkább oda teszek fel írásokat. Terveimben van egy vidd-hírül blog indítása is itt, a blog.hu-n, de azzal elég rosszul állok. Utóbbi a minőségi munkának adna teret, amelyre a facebook elég spontán, és elég gyors posztjai nem igazán alkalmasak. Jó, tudom, hogy ez rajtam múlik, és nem a facebook-on, de akkor sem sikerült még elmozdulni az igényesebb írások felé, amelyre viszont mégis vágyom, és a vidd-hírül blog-ban talán meg is fogom valósítani. Hogy az életem egyéb területein mit fogok megvalósítani, azt még magam sem tudom, de azt igen, hogy valamit igen. Változok szépen, nap, mint nap idomulok valamihez, valakihez, leginkább magamhoz, ahhoz a lényhez, akire eddig messze kevesebb figyelmet fordítottam, mint amennyit érdemelt volna. Szurkoljatok! Én is szurkolok Nektek!

Nem mi választjuk utunkat, hanem az Út választ minket. Lao-ce a Tao-val, Jézus az Evangéliummal több ezer éve üzeni nekünk ezt a félelmetes, szívet szorongató kinyilatkoztatást. Mégis ellenáll az ember, a körme szakadtáig kapaszkodik abba a tökéletesen alaptalan elképzelésbe, hogy ő maga tarthatja kézben a szálakat, olyan nehezen engedi el (nemlétező) hatalmát (illetve annak illuzórikus kivetülését), hogy azt még érzékeltetni is lehetetlenség. Olyan nehezen érti meg a hatalom paradoxonát, amely abban áll, hogy az érte való harcolás teljesen értelmetlen, mert minden ilyen irányú próbálkozásával csak távolodik tőle. Mert a hatalom belső rendje és logikája szerint csak olyan mértékben részesülhet abból, amennyire a hatalomra való törekvését már feladta, és csak az, aki egyre kevésbé akar maga cselekedni, helyette egyre inkább eszközzé akar válni az Út, a fokozatosan kibontakozó Teljesség, a cselekvő, teremtő, ható és beteljesítő Akarat,  vagy ahogy néhányan utalni szoktak Rá, az Emberszerető Isten kezében.

Nem mi választjuk utunkat. Hogyan is választhatna egy alacsonyabb rendű egy magasabb rendűt? Az, hogy valaki gondolkodásában odáig merészkedik, hogy az emberi beteljesülés folyamatának e pontján egyáltalán egy választásra alkalmas helyzetet lásson, már önmagában is mutatja, hogy egyelőre még hamis viszonyítások mentén próbálja elhelyezni magát. És hogy jön ahhoz a "cselekvő", hogy a "ráhagyatkozóban" a "saját döntései" elől menekülő, felelőtlen, a szabadságát és az emberi méltóságát tékozló, éretlen személyiséget véljen? Nem úgy, hogy saját meg nem értett, fel nem tárt tékozlását, felelőtlenségét, éretlenségét vetíti öntudatlanul is tovább "ellenlábasára"?

A világtörténelem egyik legtragikusabb fordulata akkor következett be, amikor a tömeg vette át a hatalmat az egyén felett, vagy inkább azt mondhatnám, hogy akkor, amikor az egyén már annyira elsatnyult, hogy a hatalomátvételbe kénytelen volt beleegyezni. A tömegnek ugyanis nincs hatalma, és amit gyakorolni tud hatalom címén, az csak látszat vagy káprázat. A tömeg nem személy, nincs önálló dinamikája, statisztikai törvények írják le viselkedését, reakciói kiszámíthatóak, és éppen ezért - kis ügyeskedés, és némi alamizsna árán - bármilyen célra megvásárolható. Hatalma az embernek van, annak, aki vállalja az odáig vezető utat, a kinevelődést, az összetörést és az abból való újjászületést. Hatalma annak az embernek van, aki tudomásul veszi saját sorsát, adottságai korlátos voltát, de nem nyugszik bele mégsem az abból következő tehetetlenségbe, hanem ostrom alá veszi az eget, vagy addig üvölt az éjszakában, amíg valaki meg nem hallja a hangját. Hatalma az embernek van, aki mer átalakulni, meggyógyulni még akkor is, ha közben óhatatlanul ráébred arra, hogy nem ugyanoda fog visszatérni utána, mint ahol előtte volt. Nem fél az újtól, bár tudja, hogy az csak akkor jöhet el, amikor a régi már végérvényesen elenyészett. Hatalma annak van, aki meri elengedni a tegnapot a holnapért akkor is, ha az előbbi a jól ismert, az utóbbi pedig végtelenül bizonytalan és homályba vesző. Hatalma van az embernek, aki nem akar mást, mint megtalálni helyét a teremtés rendjében, aki nem maga akar hatni, hanem arra vágyik, hogy a hatás elérje őt, mert elsősorban saját változásai elszenvedésével akar részt venni a világ fejlődésének kozmikus léptékű folyamatában. Hatalma van annak, aki már lemondott minden hatalomról, akinek már semmire nincs szüksége, mert tudja, hogy az a semmi, amivel rendelkezik, maga a minden, és így végül valóban elindulhat a szolgáló szeretet útján. Annak, aki nem énekelni akar, csak hagyni, hogy a lét harmóniái megszólaljanak benne. Hatalma van az embernek, aki tudja, hogy művei elporladnak, és nem fog beszélni róluk senki, de nem bánkódik emiatt mégsem, mert ugyanolyan jól tudja azt is, hogy a művekről való hallgatás még fontosabb, és az viszont kitörölhetetlenül és az idők végezetéig és mindörökre megmarad.

A találkozás pillanatai mélyek és felkavaróak, ha valaki a mindenséggel találkozik, az meg pláne. Akkor, amikor az ember töredék pillanatnyi időtartamokra beáll a saját helyére, elfogadja magán azt a viszonyrendszert, amely közte és az egész világ között húzódik, valami rögtön felizzik. Nem csoda hát, hogy rettegéssel tölt el minket e rend legkisebb érintése is, úgy félünk tőle, mint a tűztől, és mihelyt észrevesszük magunkban felépülésének első jeleit, elrohanunk valahová, keresünk valamit, amivel kiolthatjuk és visszazökkenthetjük magunkat a megszokott kerékvágásokba. Teljesen megtörténtté azonban nem tudjuk tenni, valamennyi hő ott marad, ha más nem, egy kis emlék, amely elég ahhoz, hogy egyszer majd megint megpróbáljuk odaszánni magunkat újabb néhány másodpercre. Milyen más, amikor az ember lemond arról, hogy ő igazgassa saját élete szálait. Milyen nagy szabadság reggel úgy felkelni, hogy nem akarok semmit, csak azt, amit Ő akar velem, de azt nagyon. Mekkora hatalmas távlat és mily megrendítő, szívbemarkoló érzés fakad önmagunk elengedéséből még akkor is, ha az az állapot csak futó percekre tud megmaradni.

Abból a nagyon félreérthető kijelentésből, hogy Jézus kereszthalálával örökre és mindent elintézett, és nekünk nem marad más feladat, mint hinni tettének tökéletességében, nagyon sok komoly torzulás adódott már eddig. Mert hát valóban nem maradt semmi, aminek belőlünk kéne fakadnia, de olyan feladata Jézusnak sem volt, hisz ő is csak az Atya akaratát teljesítette, e tekintetben viszont mi sem különbözünk Tőle. Viszont ha azt tesszük, akkor a mi életünk is beteljesítő lesz. Nem önteltség tehát azt állítania, hogy a megváltásában mindannyian részt veszünk, persze, csak olyan arányban, amilyen arányban le tudunk válni saját életünkről, hogy a Mennyei Atya szándékát keressük saját törekvéseink űzése helyett. Ha ez megtörténik velünk, rögtön világossá válik, hogy minden ember egy nagy, kozmikus léptékű folyamat boldog résztvevője, és hihetetlen súlyú üzeneteket közvetít egész természetesen és egyszerűen tulajdonképpen már a puszta létével is.

Egyébként ez egy nagyon érdekes terület. A végletes cselekvő és a végletes szemlélődő ember konfliktusát (és mindkettőjük kudarcát) bizonyára nem is lehet máshogy megoldani, mint pont azzal a szintézissel, amelyről Jézus az életével tanított. És ebben az a gyönyörű (többek között), hogy Ő kétezer évvel ezelőtt pont azokat a válaszokat adta, amelyekre a XXI. évszázad elején az egész emberiségnek égetően nagy szüksége van.

Nem azért nem merjük, mert nehéz, hanem azért nehéz, mert nem merjük.

(Seneca)

-------------------------------------------

A szabadság egyet jelent a felelősséggel. Ezért retteg tőle a legtöbb ember.

(George Bernard Shaw)

-------------------------------------------

A szenvedés addig szükséges, amíg rá nem jössz, hogy szükségtelen.

(Eckhart Tolle)

-------------------------------------------

Ha életed mentes a kudarcoktól, akkor nem vállalsz elég kockázatot.

(ismeretlen forrásból)

Az arányokat kéne jobban megtanulni,
Ott még sok hiányosság akad...
Minden baj, bánat, háborúság
Túlhangsúlyozásokból fakad

Te nem engem akarsz elhagyni.

Te azt a szembesülési helyzetet, és azokat az alakulási és tisztulási követelményeket akarod elhagyni, amelyek a velem való találkozásban tárultak Eléd.

Más szóval mondva megint próbálsz menekülni magad elől.

És ez szomorú. Egyrészt azért szomorú, mert nem fog sikerülni, másrészt azért, mert 7 éve azon fáradozom, hogy az ellenkezője sikerüljön, a maradás, illetve a haladás, de nem az innen-onnan összelesett viselkedési minták, nem a világban nagy számban közkézen forgó sablon válaszok irányába történő elmozdulás, hanem a magad, a Te saját kis lényed, a Te saját személyes Napocska valóságod felé vezető úton való előbbre jutás.

Annyira szeretném!

Körülvesznek tükör hegyek,
Érted mégis tükör legyek?

---------------------------------------

Hálátlan feladat tükörnek lenni,
Mert a tükör tükröt lát, tekintete bármerre is téved
De olyan hely sincs, ahol másmilyen lehetnél,
Szerelem-sodrás van, áramlás, élet!
Sodorja annyi éved!

El lehet menni innen, de minek?
Nincs benne semmi pláne...
Unalmas, úttalan élet várna,
Az egysíkú tevékenyésgek átka elrbolna

Nekem fontos a megvalósulásod...
Fontos, hogy az legyél, aki akkor voltál,
Mert az tényleg Te lennél, Te magad lennél egészen,
És nem csak egy eltanult módozat, egy kívülről Rád rakódott forma

Érdemel ennyi figyelmet egy rosszul levezetett képlet?
Még ma tékozolj el mindent, amit el kell tékozolni érte,
Holnap hajnalban pedig gyere vissza hozzám végre,
S aztán csak szeress, csak szeress két "s"-sel!

Titkaid minden ívét, minden hajlatát szeretném Veled bejárni...
A sokvalóságú percek sorát ne zárd le magadban,
Vattába mártott tűkkel szúrj meg,
Tündöklő fájdalom koszorúba temess el!

Megütött a tér, a világ, a kapcsolat végtelensége?
Ne félj, Édes, mert velem vagy benne,
S ha vállalod, mi magunk leszünk a vége...

Nekem úgy tűnik, hogy már régóta szeretnél elfutni innen,
Mert a másikat könnyebbnek érzed, de közben valami a törekvésedet bontja,
Valami visszatart, egy fájdalom, egy édes-szomorú szerelem valóság...
Nem szívesen hagynálak el, amíg az "i"-nek nincsen pontja

Azt hiszem, rossz irányba mész, Neked nem azon kéne küzdened,
Hogy miként lehetne elmenni tőlem, hanem azon, hogy lehetne velem együtt élni,
Lehetne a formák helyett a tartalomra nézni, az emberre, aki ott van bennük,
S vele könnyedén, szépen, szerelmesen összeérni

Vannak könnyebb dolgok is, mint egy személyiségfejlődési stáció leküzdése,
De az ember azért lett, hogy végül a másik, a világos partra jusson át,
És nem azért, hogy idejét komolytalan, múló dolgokra költse el,
Miközben itt, az árnyékban ver szomorú, fénytelen tanyát

Amíg Te olvasol, addig én írok,
Mert addig Te nem mentél tőlem el,
És ne meséld az ellenkezőjét
Sem nekem, sem magadnak

Addig Te velem vagy,
Engem szeretsz, rám vágysz,
Csak félsz ezzel szembenézni...
S közben értékes időnk múlik,
A papírpillangók pedig elszakadnak

Tudom, érzem nagyon jól, hogy velem vagy,
Nem hagytál el, csak egy picit megpróbáltad
(mert az könnyebbnek tűnt, mint az odaadás),
És most még nincs elég bátorságod
Kimondani, hogy nem sikerült

Édes Egyetlenem!

Nem akarok sokat szövegelni, de le kell írnom megint, amit már pár hete is. Ha nem jelentkezel záros határidőn belül (úgy értem, hogy nem csak a blogolvasási statisztikában, hanem normálisan, megszólítható módon), akkor kénytelen leszek egyedül meghozni olyan döntéseket, amelyek minden bizonnyal a Te életedre is jelentős hatással lesznek. Pár kisebb témában már eddig is sor került ilyen döntésre, de összességében azért azt mondhatom, hogy hálásak lehetünk az időért, amit kaptunk, mert ez a hét, illetve lassan hét és fél év viszonylagos nyugalomban telt. Pár főnököm ugyan időről-időre kedvesen, jó szándékkal ajánlott nekem ilyen-olyan külföldi munkákat, de őket sikerült mindig különösebb nehézségek nélkül leállítanom. Most viszont odáig fejlődtek a helyzetek, hogy nem sokára lényeges kérdésekben kell majd döntenem, és nagyon nem szeretnék Nélküled, hiszen még mindig meglehetősen komoly esélyét látom annak, hogy egyszer csak együtt éljünk. Vagyis ismételten és nagyon szépen kérlek, hogy egy kicsit pörgesd fel bizonyos folyamataidat, azokat amelyek az életre szóló döntéseid meghozatalában szerepet játszanak. Én belátom, hogy a magánélet egy szövevényes terület, de azt azért nem mondhatod, hogy villámgyorsan kellett jutnod valahová. Villámgyorsan most se kell, de lassan azért jó lenne legalább elkezdeni a barátkozást, meg a beszélgetéseket, mert félek, hogy további időveszteségek is bekövetkezhetnek. Szóval ne sokat tétovázz, ha nem muszáj! Jó? Nagyon szépen kérlek, Édes, Drága Kicsi Hercegnőm! Rojtosra beszéltem már a számat, rojtosra koptattam a számcsim billentyűzetét, minden szakad szét, ideje hogy manifesztálódj, vagyis a blogolvasási statisztikában való virtuális jelenlétedből kilépve fogható fizikai alakot ölts, és megjelenj mondjuk ott, ahol a karácsonyfa is megjelent a télen, illetve a téren. Nincs több időm rimánkodni Neked, illetve nem is lenne értelme, azt hiszem, 1100 dolgot kell elintéznem ma is, de ezt az egyet azért fontold meg kérlek. Nagyon szeretlek, nagyon várlak, lépjünk már egyet együtt! Puszi az arcocskádra :-)!

                                        Kis Herceged

Édes Egyetlenem!

Az eredeti terv az volt, hogy megkérdezem Tőled, mi nem stimmel az alábbi képen, hogy javítható-e ez a hiba, és ha igen, akkor hol is mikor lehet leghamarabb ehhez nagyon hasonló, de hibátlan képet készíttetni.

Sajnos kicsit kiestünk a ritmusból, majdnem egy hónap telt el a verseny óta, most már nincs akkora bája ezeknek a kérdéseknek, mint mondjuk három hete lett volna, viszont még mindig azt gondolom, hogy nekünk a következő évi Balaton futást együtt kéne végigszenvednünk, a felkészülés első percétől a remélt célba érkezés esetleges eufóriájáig mindent. Nyilván nem vagyok ebben 100%-ig biztos, hisz Tőled oly sok éve (bizonyos értelemben) távol élve nem tudom egész pontosan megítélni, hogy milyen lesz Veled, és melyek lesznek közös életünk legfontosabb sarokkövei, hisz az nem csak rajtam fog múlni, de azért 97%-ig érzem, hogy ennél kevés dolog tudná kitörölni belőlünk hatékonyabban az eddig elkövetett bénázásaink utolsó morzsáit is. Már az első balatoni futás projektből is elképesztően sokat tanultam, a másodikból viszont együtt tudnánk tanulni. Én férfiasan vállalnám a fizikai erőfeszítés nagy részét, Te nőiesen vállalnád, hogy segítesz nekem. Ha egy ilyen jó féléves nagy figyelmet és türelmet igénylő felkészülési szakasz után megjelennénk a Balaton partján, megállna körülöttünk a levegő rendesen, mindenki egész világosan látna rajtunk egy olyan összetartozást, amely a szívük mélyéig megrendítené őket. Egy futóverseny egyébként is egy olyan hely, ahol a felfokozott érzékenységtől a kegyelmi állapotok gyorsabban beállnak, a falak gyorsabban ledőlnek, és amikor ehhez még hozzá jön a futó és a párja közti kimondhatatlan, de azért nagyon világosan érzékelhető szeretettel teljes, önzetlen, felelősséggel vállalt kapcsolat világos megmutatkozása, akkor a mennyország fényei kezdenek el csillogni a tó felett és a futók, sőt minden arra járó ember szívében. Szóval majd meglátjuk, hogy mit csinálunk, de ez azért egy elég erős opció, vagyis egyelőre - biztos, ami biztos - fenntartom a formámat, átjárok a Kopaszra, és elhatároztam, hogy igyekszem minden hónapban legalább 150-200 km-t futni, hogy legyen egy jó alap, ha a nyár vége felé neki kell rugaszkodnom megint egy fokozatos edzés adag növelésnek. Egyébként valószínű, hogy Nélküled nem készülnék fel még egyszer, mert tényleg kell hozzá 3-4 elég durva hónap. Nem több, de annyi igen, és nem hiszem, hogy Nélküled még egyszer annyi időt és annyi fáradtságot rászánnék, viszont Veled boldogan, mert annyira beleillene a történetünkben, mint a százezredik szó a naplóban, mint ez az egész hosszú Tőled való távollét egy másik utca másik házának másik harmadik emeleti másik 15-ös számú ajtója mögött (ám légvonalban csak egy szűk kilométerre Tőled), mint az óperenciás tengeren túli utazás, mint az első balatoni futással lezárult hosszú beavatási szakasz, mint minden, minden, minden, ami eddig lezajlott, és akkor még csak a saját oldalamról beszélek, amelyet, gondolom, Te is könnyen ki tudnál egészíteni pár megfigyeléssel... Ja, ha már a megfigyeléseknél tartunk: szívesen megfigyelnék három konzekvens időkapus pálcikát is :-)! Puszi!

Kis Herceged

Ez a blog, melyre az első bejegyzést 2011. február 6-dikán tettem fel, a mai nappal véget is ér meg nem is, pont úgy, ahogy a mesében a székely ember lánya vitt is ajándékot Mátyás királynak, meg nem is. Véget ér, mert lezárult egy fejezet, és e lezárulás következményeként nincs értelme annak, hogy újabb olvasnivalók jelenjenek meg itt, de a történet maga szemrebbenés nélkül folytatódik egy másik helyen, az áprilisban indult új blog, a Leonidasz jegyzetei tovább szövi azt a szálat, amelynek a vonala mentén a Kisbolygó bejegyzései megfogantak, illetve ott van a futóblogom is, a Leonidasz futása. Mert megfogantak, hisz annak ellenére, hogy a Kisbolygóra már régóta nagyon kevés érdemi tartalom kerül fel, állandóan van látogatóm, néha napi 10-20-30 is, vagyis én úgy gondolom, hogy ez a blog egyáltalán nem nevezhető kudarcosnak, sőt... Tehát, aki úgy gondolja, hogy a Kisbolygó utóéletére is kíváncsi annak nagy szeretettel ajánlom figyelmébe az alábbi két linket:

http://leonidaszjegyzetei.blog.hu/

 http://leonidasz.blogspot.com/

Akit pedig a történetem többi része nem érdekel (van olyan is), annak itt és most megköszönöm, hogy velem volt, olvasott, és azt kérem tőle, hogy vigyázzon magára nagyon. Mert a felületes szemlélő talán azt hiheti, hogy ezen a Kisbolygón nincsen túl nagy baj, de aki egy kicsit mélyebbre is néz, az már biztosan nem így fogja gondolni... És erre biztos, hogy nem az a megoldás, hogy akkor ne nézzünk mélyebbre. Illetve az lehet, hogy rövid távon megoldásfélének tűnik, de hosszabb távon inkább egy öngyilkossággal ér fel.

Édes Kis Hercegnőm!

Volt egy csomó látogató sőt még sok időkapus pálcika is az elmúlt napokban de a Google Analytics azt sejteti hogy nem Te jártál a Kisbolygón és innentől kezdve nincs értelme hogy tovább irogassak Neked itt Még van egy dobásom azt hamarosan meglépem de ha abból sem fog kijönni semmi akkor nem lesz más eszköz a kezemben Még mindig úgy gondolom hogy nekünk együtt kéne élnünk az lenne a tisztességes és vállalható folytatás illetve befejezés de ha Te másként vélekedsz akkor azt tiszteletben fogom tartani Eddig is csak azért vártam mert úgy éreztem hogy Te is vársz Egyik elmenésed sem volt igazán meggyőző minden búcsú hangod hamisan szólt egyikben sem éreztelek Téged magadat minden búcsúdban csak egy menekülés hangját hallottam egy menekülést az elől aki vagy egy menekülést az elől aki lehetnél Jó volt a hallásom? Nem tudom az a baj hogy nincs rá bizonyíték de bíznom kellett benne mégis mert azt biztosan tudom h az embernek minden embernek magából a saját személyes valóságából kell élnie és nem idegen tollakkal kell ékesednie vagyis nem abból a sok különböző hatásból kell összeraknia magát amellyel a külvilága bombázza őt folyamatosan Mert a mások igazságának lemásolásánál még a tévedései is értékesebbek és üdvösebbek legalábbis többet használnak neki és így aztán általa az egész világnak Azoknak kell lennünk akik valójában is vagyunk és nagyon fontos hogy az ehhez szükséges bátorságot minden nap összegyűjtsük Ha nem akarsz velem jönni akkor is azt kívánom hogy ezt megértsd illetve hogy legyen valaki Körülötted aki segíteni tud Neked ennek a dolognak az értésében Persze azért azt jobban szeretném ha velem jönnél de felnőtt nagy lány vagy nem dönthetek Helyetted Az elég biztos hogy szeretlek illetve nem nagyon hiszem hogy ebben tévednék Puszi az arcodra!

                                       Kis Herceged

Édes Kis Hercegnőm!

Nem tudom, olvasod-e még a Kisbolygót, hosszú idő óta most először nem vagyok igazán biztos benne. A blog.hu olvasási statisztikája még mindig csak a napi adatot mutatja, közben próbálom követni a Google Analytics segítségével is a látogatásokat, de abban nem nagyon találok olyan jelet, amely Rád utalhatna, viszont közben arról is kiderült, hogy nem teljesen megbízható. Nagyon jó lenne, ha valamilyen határozottabb módon kommunikálnál velem végre. Ha van valakid (úgy értem, igazán), mért nem mondod meg, illetve mért voltál olyan sokáig a blogon? (Hiszen itt voltál...) Ha nincs senkid, mért nem lehetek én a társad? Egyszerűen felfoghatatlan, érthetetlen ez a számomra, és ebben a felfoghatatlanságban teljesen le vagyok kötve, nem tudok mozdulni se, amíg nem tudok Rólad valami biztosat, még Nyíregyházáról elköltözni se tudok, pedig sokan unszolnak már, és alig-alig bírom lecsillapítani őket. Hiszen hiába telt el rengeteg év, nem lett megnyugtatóan vége semminek, hiszen hiába telt el rengeteg év, még mindig visszavárlak, még mindig sejtem, hogy az lesz majd a végső szavad, hogy: Gyuri, itt vagyok Neked megint! Még mindig nem merek máshova menni, hiszen ha vagy, akkor nekem Te vagy az egyetlen szóba jöhető választás, ha pedig nem vagy, akkor arról kéne valamilyen bizonyosság, de attól a bizonyosságtól még nagyon messze állunk. A Mosoly utcai csengőgomb mellett még mindig csak a Te neved szerepel, és amíg ott csak egy név van, addig a történetünk nem ért véget, legfeljebb szünetet tart. Hiszen mért kéne befejezettnek tekintenu? Egyik elmenésed sem volt meggyőző, egyik búcsúleveled sem volt igazán hihető, mindenben ott volt burkoltan, hogy ne vegyem egész komolyan, hiszen Te magad sem veszed egész komolyan azt, amit teszel és mondasz...

Pénteken elutazom Ausztriába, emberi számítás szerint hétfőn jövök vissza. Nem tudom, hogy helyreáll-e a blog.hu addigra, de ha igen, akkor se szeretném ezt így folytatni tovább. Újabb szabálymódosítások özönére nem készülök, de szívhez szóló leveleket további ezreit sincs kedvem írni, hiszen mindent, amit ebben a kilenc évben átéltem, és megtapasztaltam, nagyon-nagyon sokszor, nagyon-nagyon sok különböző módon leírtam már Neked. Jövő hét elejére talán kitalálom a hogyan tovább-ot, ha addig nem jelentkezel, de sokkal-sokkal jobb lenne, ha jelentkeznél, van térerő az osztrák hegyek közt is, nagyon-nagyon erős térben tudnak terjedni a hívások meg az sms-ek arrafelé is. Egy biztos: ha nem tudok valamilyen módon megbizonyosodni arról, hogy legalább olvasod a bejegyzéseimet, és egy élő fejlődés zajlik le Benned velem kapcsolatban közben, akkor lassan-lassan el fogom kezdeni a Kisbolygó felszámolását. Ezt a blogod Neked írtam, bár sokan olvassák Rajtad kívül is, egyébként még az is lehet, hogy megtartom, csak az új blogbejegyzések már nem Hozzád fognak szólni. Valamilyen jelet adj, valamilyen határozottabb jelet, kérlek, ha már nem jössz, ha még mindig várnom kell. Rád bízom, hogy mit, találd ki, illetve ne, mégse, inkább gyere, ne azon gondolkodj, hogy hogyan nem jössz, inkább azon gondolkodj, hogy hogyan jössz, hogyan tudsz jönni máris! Borzasztó butaság ez a különélés, a világ csúfsága, Nyíregyháza szégyene az, amit mi csinálunk, két ember, akiről ennyire napnál világosabb, hogy egymáséi, ezt a tényt nem hajlandóak tudomásul venni, és minden létező módon menekülnek előle, vagy legalábbis az egyik a másik elől. Hagyd abba ezt a rettenetes pusztítást, az időnknek, a lehetőségeinknek, az esélyeinknek ezt a rettenetes pusztítását, ne folytasd ezt így, mert éjjel-nappal zokognom kell miatta. Írjál, hívjál, valamit csinálj! Ha még nem tudsz a szemem elé kerülni, akkor is. Akkor írd le, hogy mi a baj velem, mért jelent ekkora nagy terhet és kínt a velem való találkozásra akár csak gondolni! Akkor legalább azt írd le! Akkor kezdjünk el levelezni, email-ezni, akkor beszéljük meg email-ben azt, amit szóban még nem tudunk tisztázni, csak történjék már valami, csak ne ez a töménytelen szenvedés legyen, ne ez a létező legzsibbasztóbb bénázás! Menj el, viszont akkor győzz meg arról, hogy vége, győzz meg arról, hogy felnőttél, és volt bátorságod másként dönteni, de ha ezt nem csinálod, akkor gyere hozzám, az ölembe, a karjaimba, abba a kalandba, abba a kapcsolatba, amelyik a miénk már nagyon-nagyon régóta, és abban növekedjünk tovább én férfivá, Te nővé ebben a világban, ahol mind a kettőből olyan kevés van, hogy lámpással keresve sem lehet sokra ráakadni belőlük. Nehéz idők jönnek, dől ránk egy csomó minden, a gazdaság egyre embertelenebb, a világ egyre embertelenebb, ebben az embertelen világban akkora szükség van bátor, hinni tudó emberekre, meg emberpárokra, mint a sivatagban az oázisra. Legyünk mi egy ilyen, szomjat oltó, hitet adó emberpár, legyünk páros csillagjai ennek a szomorú sötét égnek, legyünk jelek, nem olvasási jelek, hanem írásjelek, amelyek a jövőt írják. Gyere, Édes, erre hívlak, gyere, gyere, gyere nagyon! Puszi az arcodra!

                                        Kis Herceged

Édes Kis Hercegnőm!

Mire születtünk?

Arra, hogy hatalmi mámorokban, idegen tüzekkel lobogva hamvasszunk el magunkban minden emberit, vagy arra hogy saját életünk kohójában megégve egymás által magunk ismerőseivé váljunk?

Mire születtünk?

Arra, hogy beleragadjunk valamelyik szabályrendszer, neveltetésünkből, külső hatásokból fakadó elv vagy gyakorlat kritikátlan átvételébe, majmolásába, beleragadjunk egy kondicionáltságba, amelybe környezetünk hatalmasságai igyekeznek fixálni minket, amellyel környezetünk hatalmasságai látszólag szabadságot hirdetve, de valójában egy nagy elnyomást gyakorolva próbálnak megtörni, vagy - ami még rosszabb - megmerevíteni, leszűkíteni, valamelyik skatulyájába bezárni minket, valamelyik szemrevaló, számunkra kényelmes, tőlünk különösebb erőfeszítést nem igénylő identitásba, szerepbe sorolni minket a rendszer szívtelen logikája mentén, az elvárásokkal, amelyeknek való megfelelésünkért jutalmat nyerünk, mint ahogy a a laboratóriumi ketrecekben ügyesen szaladgáló fehér egerek is jutalmat kapnak a tudósoktól, amikor kísérleteznek velük, megjutalmaznak minket finom étellel, lakással, érdekes internettel, csúcsmobillal, mozicsatornával, külföldi nyaralással, és főleg azzal, hogy mások gondolkodnak helyettünk, kapunk pszichológust, papot, vallást, vagyis  mentességet a végtelennel való személyes, az emberhez egyedül méltó találkozás nehéz követelménye alól, stb, stb, stb. Mire születtünk? E gigantikus játszmázások valamelyikében való megakadásra vagy

arra, hogy mögé lássunk ezeknek a megvezetéseknek, arra, hogy egyetlen mérce legyen számunkra, melynek a neve az, hogy mi magunk, nem az, amit mondtak nekünk, nem az amire tanítottak minket, meg amit kínunkban másoktól, innen-onnan ellestünk, hanem az, akikké az élet teljessége akar formálni minket,

arra, hogy a személyes fejlődésünk útját járjuk, minden dolgunkban, minden örömünkben, minden bánatunkban, minden vágyunkban magunkkal, személyes belső valóságunkkal találkozzunk, hogy a napjaink minden percében megrendüljünk e belső, személyes valóság gazdagságától, saját lényünk mindenekben és mindenkiben visszatükröződő összetettségétől, attól, hogy az a belső lény mennyire más, és mennyire elmondhatatlanul több, mint akármelyik projekció, amelyben helyette éltünk, élünk,

arra, hogy ne ijedjünk meg az életünk átláthatatlanságától, sőt örüljünk neki, mert az életünknek átláthatatlannak kell lennie, hiszen az jelenti a titkok határtalanságát, a lehetőségek kimeríthetetlenségét, a mindig nagyobb távlatot, vagyis mindent, amit ma még nem látunk, de amiből holnap már látni fogunk valamit. és holnapután még többet fogunk látni belőle,

arra, hogy bátrak legyünk, higgyünk magunkban, higgyünk a sallangjaink, az elveink és a gyakorlataink meghaladhatóságában, higgyük, hogy a különböző modell alkotások hatékonyságából származó látszólagos előnyök, ál-biztonságok helyett akkor kerülünk igazi biztonságba, és igazán a helyünkre - nem egy Excel tábla cellájába, nem egy műszaki rajz, és nem egy társadalom" fejlődési" koncepció által számunkra kijelölt pontba, hanem az emberi természetünkből adódó, és a sorsunk által közvetített sok dimenziós térbe - ha hagyjuk ezt a végtelenül mély és személyes valóságot, ezt az egyetlen igazi eseményt, melynek a neve szeretet, megtörténni rajtunk, bennünk

Nekem már megvan a válaszom. És Neked, Drága Kis Hercegnő? Neked is megvan a válaszod? Vagy meglesz nem sokára? Édes Egyetlenem, Kicsi Fényem, Drága Napocskám, Egyetlen Andreám, jössz velem? (Gyere! Mert azt hiszem, hogy jó lenne Neked ott...)

                                        Kis Herceged

Ui: Találtam egy alternatív eszközt a blogolvasás követésére, egyelőre úgy néz ki, hogy holnaptól (hétfőtől) megint fogom látni az időkapuk látogatottságát...

Édes Kis Hercegnőm!

Rossz a rendszer továbbra is nem tudom hogy voltál-e tegnap a blogomon és azt sem hogy ha igen akkor mikor pontosan - időkapuban vagy azon kívül Már szóltam a blog.hu gazdájának hogy nekem nagyon fontos lenne látni a pálcikákat hiszen a kedvesemmel egyedül így tarthatok kapcsolatot de nem tudom hogy mikor lesz ideje foglalkozni velünk Azt viszont tudom hogy az ember élete nem arra lett hogy ne éljen benne Még akkor se ha élni nehéz még akkor se ha az élet tele van fájdalommal és nem utolsó sorban pont attól hogy körülöttünk mindenki olyat kíván tőlünk amilyenek nem vagyunk Persze ezeket a kívánságokat nem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni de mindegyik gondolkodás nélküli kielégítése egy színtiszta öngyilkossággal ér fel Mindenkinek meg kell találnia a maga személyes jó arányait a külvilág meg a maga belvilága között Hogy a káposzta is jól lakjon meg a kecske is megmaradjon vagy fordítva

Jó-jó de ki mondja meg hogy kik is vagyunk mi valójában? Ki mondja meg? Hát mi magunk Meg tudjuk mondani ha kisétálunk azok alól a fedezékeink alól vagyis a külvilág felkínálta és általunk nagy beleegyezéssel elfogadott elméletekből meg viselkedésmintákból amelyek mögé a sérülésveszély elől húzódunk be folyamatosan Mert így nincs sérülésveszély - illetve le lehet tagadni - viszont nincs valódi élet se csak a múló idő van amely szép lassan maga alá temet minket Inkább élünk egy kockázatmentes biztonsági életet amely szépen beilleszkedik a szabályos keretek közé és nem exponáljuk azokat a feszültségeket melyek köztünk és a környezetünk között állnak fel mert az ilyen exponálás tényleg felkavarna illetve megdolgoztatna minket És ezzel megnyerünk egy rövidtávú lelki békét de elveszítjük a felnövekedésünk esélyeit - ha sokáig járunk el így akkor örökre...

Nem tudom ki vagy még azt sem tudom h én ki vagyok de szeretnék közelebb jutni mindkettőnk értéséhez És közben szeretnélek közelebb vinni Téged is ahhoz hogy jobban értsd magad Mert 9 év után azt látom hogy az utóbbiban nem nagyon jeleskedtek mások Vagy azért mert nem szeretett más eléggé Téged vagy - ami ugyanannak a dolognak a másik oldala - azért mert nem bíztál meg eléggé senkiben Ezt a satuféket kell valahogy kioldani Nagyon kell hogy szeresselek Téged Neked meg nagyon kell bíznod bennem Mind a kettő elengedhetetlenül fontos ahhoz hogy továbblépjünk vagyis ahhoz hogy ne ragadjunk rá életünk végéig arra a sakktábla mezőre amelyiken éppen állunk mert különféle csillagállások odatettek minket Nem tudom mért nem vagy itt velem most a Szifon kávézóban ahol a telefonomon pötyögök Neked mert a számcsim aksija lemerült Ha nem látsz bennünk fantáziát ha nem hiszed hogy segíthetnénk egymásnak azzá válni akik vagyunk akkor azt nem értem hogy mi a csudát keresel tizedik éve a blogomon Ha látsz bennem fantáziát csak félsz meg a körmödet rágod meg hisztizel - ahogy tegnapelőtt írtam - akkor pedig azt nem értem hogy mért nem lehet ezt az állapotot leküzdeni még most se amikor már napocskánál is világosabb hogy nincs más út tovább Igen vannak nagy sérülések az emberben mindenkiben és a sérülések java tényleg a tudatalattiban van ahol nagyon makacsul ki tudnak tartani De előbb-utóbb mindenki belátja hogy nem megoldás megmaradni azokban a sérülésekben úgy hogy nem ismerjük be nem valljuk be azokat még magunknak se Ezek a beismerések mindenkinek nehezek de akit szeret valaki annak nagyobb az esélye hogy mégis sikerül neki vagyis Neked nagyobb hiszen én Téged nagyon szeretlek Ha nem hiszed el hogy szeretlek menj el mert akkor nincs semmi dolgunk egymással ha viszont elhiszed akkor gyere nagyon gyorsan oda ahol én vagyok Nem mondom h állíts pálcikákat mert nem tudom hogy mikor fog működni a blog megint inkább azt mondom hogy hívj fel vagy ha a szó kimondása nehezedre esik küldj emailt arra az email címemre amelynek a számos részét kettőnk születési dátumának összeadásával képeztem mielőtt elmentem kerékpározni a Duna völgyébe meg a Fekete erdőbe (szerettem volna ha kitalálod a számos rész eredetét nem tudom sikerült-e végül) Abba a sötét vadonba amelybe az élet delén minden férfi ember betéved és amelyben minden férfi ember el is téved egy kicsit - egyébként közben Te is tévelyegtél tehát ez a része 1:1 - de csak azért hogy utána ismét vagy még inkább magára leljen és új hittel folytassa azt ami előtte már csírájában is értékes volt az életében Szeretlek Édes csirájában is szerettelek de így szárba szökkenve meg még inkább szeretlek Ha meggyőztelek gyere ha nem győztelek meg menj el! Ami most van az ne tartson sokáig! Ne tartson sokáig a lépcsőházi tipródás a 2,99 időkapus pálcika variációk szinte kimeríthetetlen találékonysággal való gyártása Nem ebben a játszmázásban kell Neked nagynak lenned amellyel egyébként leginkább magadat vezeted meg Van annyi más dolog amelyben sokkal inkább kéne és tudnál is kimagas lovat nyújtani Szóval hajrá élesítettem a telefonomat mely egyben az emaileimet is fogadja és kijelzi azonnal mert nagyon okos tehát nincs para csak az kell hogy most már kezdeményezz valamit például egy randevút vagy legalább egy jelzést h kezdeményezhetek én mert ott leszel ha teszek érte és megszervezem úgy ahogy már harmincat megszerveztem eddig harminc olyat amelyek közül azonban egyre se jöttél el A fagyok is múlóban a hideg levegő kezd visszahúzódni a helyére most már ideje hogy a szívedbe is beköltözzék egy kis melegség ott felnövekedjék és onnan sugározódjék szét sokak örömére Leginkább a Te magad örömére mellesleg pedig másokéra például az enyémre Nekem az a mellesleg bőven elég lenne ha közben látnám hogy boldog vagy...

                                           Kis Herceged

Ui: Most már teljesen rossz a blog, egyáltalán semmilyen statisztika sincs, semmilyen visszajelzést sem ad, nincs időkapu, nincs semmi, máshogy jelezz, gyere el, írjál mailt, küldj üzenetet, hívjál fel vagy gyere el, vasárnap este biztosan itthon leszek...

Édes Kis Hercegnőm!

Valami nincs rendben a technikával. Most látom, hogy tegnap, azaz csütörtökön volt 11 látogatóm, viszont ez csak a napi statisztikában jelent meg, a finomabb bontásban nem, így aztán, ha volt köztük időkapus pálcika is, arról nem értesültem. Nem tudom, mit csináljunk, ha még két napig lesz egy csomó olvasási jel, mondjuk napi tíz fölött, akkor lehet, hogy bevállalok egy vakrandit a jövő hét elején, ha nem, akkor vagy megvárjuk, míg az informatikusok kijavítják a hibát, vagy megpróbálkozol a kapcsolat teremtés egy másik módjával, hiszen azért vannak más eszközök is, nem csak a Kisbolygó, például javaslom a telefont, mely Bell óta elérhető, vagy az emailt, melynek kisebb a múltja, de azért már elég jól le van tesztelve és működik az is. Szóval úgy érzem, hogy a szerelmünknek akkor sincs komoly gátja, ha a blog.hu történetesen vacakol.

Hát ennyit egyelőre, szeretlek nagyon, és várlak, hamarosan itt a tavasz, az északi sarkon például már olvad, csak nálunk van ilyen hideg most, egyébként pont attól a légtömegtől, amelynek igazából ott lenne a helye, de ebben a megzavarodott földi légkörzésben egy kicsit eltévedt szegény így a tél végére :-(!

                                        Kis Herceged