Abból a nagyon félreérthető kijelentésből, hogy Jézus kereszthalálával örökre és mindent elintézett, és nekünk nem marad más feladat, mint hinni tettének tökéletességében, nagyon sok komoly torzulás adódott már eddig. Mert hát valóban nem maradt semmi, aminek belőlünk kéne fakadnia, de olyan feladata Jézusnak sem volt, hisz ő is csak az Atya akaratát teljesítette, e tekintetben viszont mi sem különbözünk Tőle. Viszont ha azt tesszük, akkor a mi életünk is beteljesítő lesz. Nem önteltség tehát azt állítania, hogy a megváltásában mindannyian részt veszünk, persze, csak olyan arányban, amilyen arányban le tudunk válni saját életünkről, hogy a Mennyei Atya szándékát keressük saját törekvéseink űzése helyett. Ha ez megtörténik velünk, rögtön világossá válik, hogy minden ember egy nagy, kozmikus léptékű folyamat boldog résztvevője, és hihetetlen súlyú üzeneteket közvetít egész természetesen és egyszerűen tulajdonképpen már a puszta létével is.
Egyébként ez egy nagyon érdekes terület. A végletes cselekvő és a végletes szemlélődő ember konfliktusát (és mindkettőjük kudarcát) bizonyára nem is lehet máshogy megoldani, mint pont azzal a szintézissel, amelyről Jézus az életével tanított. És ebben az a gyönyörű (többek között), hogy Ő kétezer évvel ezelőtt pont azokat a válaszokat adta, amelyekre a XXI. évszázad elején az egész emberiségnek égetően nagy szüksége van.
