Édes Kis Hercegnőm!
Nem tudom, olvasod-e még a Kisbolygót, hosszú idő óta most először nem vagyok igazán biztos benne. A blog.hu olvasási statisztikája még mindig csak a napi adatot mutatja, közben próbálom követni a Google Analytics segítségével is a látogatásokat, de abban nem nagyon találok olyan jelet, amely Rád utalhatna, viszont közben arról is kiderült, hogy nem teljesen megbízható. Nagyon jó lenne, ha valamilyen határozottabb módon kommunikálnál velem végre. Ha van valakid (úgy értem, igazán), mért nem mondod meg, illetve mért voltál olyan sokáig a blogon? (Hiszen itt voltál...) Ha nincs senkid, mért nem lehetek én a társad? Egyszerűen felfoghatatlan, érthetetlen ez a számomra, és ebben a felfoghatatlanságban teljesen le vagyok kötve, nem tudok mozdulni se, amíg nem tudok Rólad valami biztosat, még Nyíregyházáról elköltözni se tudok, pedig sokan unszolnak már, és alig-alig bírom lecsillapítani őket. Hiszen hiába telt el rengeteg év, nem lett megnyugtatóan vége semminek, hiszen hiába telt el rengeteg év, még mindig visszavárlak, még mindig sejtem, hogy az lesz majd a végső szavad, hogy: Gyuri, itt vagyok Neked megint! Még mindig nem merek máshova menni, hiszen ha vagy, akkor nekem Te vagy az egyetlen szóba jöhető választás, ha pedig nem vagy, akkor arról kéne valamilyen bizonyosság, de attól a bizonyosságtól még nagyon messze állunk. A Mosoly utcai csengőgomb mellett még mindig csak a Te neved szerepel, és amíg ott csak egy név van, addig a történetünk nem ért véget, legfeljebb szünetet tart. Hiszen mért kéne befejezettnek tekintenu? Egyik elmenésed sem volt meggyőző, egyik búcsúleveled sem volt igazán hihető, mindenben ott volt burkoltan, hogy ne vegyem egész komolyan, hiszen Te magad sem veszed egész komolyan azt, amit teszel és mondasz...
Pénteken elutazom Ausztriába, emberi számítás szerint hétfőn jövök vissza. Nem tudom, hogy helyreáll-e a blog.hu addigra, de ha igen, akkor se szeretném ezt így folytatni tovább. Újabb szabálymódosítások özönére nem készülök, de szívhez szóló leveleket további ezreit sincs kedvem írni, hiszen mindent, amit ebben a kilenc évben átéltem, és megtapasztaltam, nagyon-nagyon sokszor, nagyon-nagyon sok különböző módon leírtam már Neked. Jövő hét elejére talán kitalálom a hogyan tovább-ot, ha addig nem jelentkezel, de sokkal-sokkal jobb lenne, ha jelentkeznél, van térerő az osztrák hegyek közt is, nagyon-nagyon erős térben tudnak terjedni a hívások meg az sms-ek arrafelé is. Egy biztos: ha nem tudok valamilyen módon megbizonyosodni arról, hogy legalább olvasod a bejegyzéseimet, és egy élő fejlődés zajlik le Benned velem kapcsolatban közben, akkor lassan-lassan el fogom kezdeni a Kisbolygó felszámolását. Ezt a blogod Neked írtam, bár sokan olvassák Rajtad kívül is, egyébként még az is lehet, hogy megtartom, csak az új blogbejegyzések már nem Hozzád fognak szólni. Valamilyen jelet adj, valamilyen határozottabb jelet, kérlek, ha már nem jössz, ha még mindig várnom kell. Rád bízom, hogy mit, találd ki, illetve ne, mégse, inkább gyere, ne azon gondolkodj, hogy hogyan nem jössz, inkább azon gondolkodj, hogy hogyan jössz, hogyan tudsz jönni máris! Borzasztó butaság ez a különélés, a világ csúfsága, Nyíregyháza szégyene az, amit mi csinálunk, két ember, akiről ennyire napnál világosabb, hogy egymáséi, ezt a tényt nem hajlandóak tudomásul venni, és minden létező módon menekülnek előle, vagy legalábbis az egyik a másik elől. Hagyd abba ezt a rettenetes pusztítást, az időnknek, a lehetőségeinknek, az esélyeinknek ezt a rettenetes pusztítását, ne folytasd ezt így, mert éjjel-nappal zokognom kell miatta. Írjál, hívjál, valamit csinálj! Ha még nem tudsz a szemem elé kerülni, akkor is. Akkor írd le, hogy mi a baj velem, mért jelent ekkora nagy terhet és kínt a velem való találkozásra akár csak gondolni! Akkor legalább azt írd le! Akkor kezdjünk el levelezni, email-ezni, akkor beszéljük meg email-ben azt, amit szóban még nem tudunk tisztázni, csak történjék már valami, csak ne ez a töménytelen szenvedés legyen, ne ez a létező legzsibbasztóbb bénázás! Menj el, viszont akkor győzz meg arról, hogy vége, győzz meg arról, hogy felnőttél, és volt bátorságod másként dönteni, de ha ezt nem csinálod, akkor gyere hozzám, az ölembe, a karjaimba, abba a kalandba, abba a kapcsolatba, amelyik a miénk már nagyon-nagyon régóta, és abban növekedjünk tovább én férfivá, Te nővé ebben a világban, ahol mind a kettőből olyan kevés van, hogy lámpással keresve sem lehet sokra ráakadni belőlük. Nehéz idők jönnek, dől ránk egy csomó minden, a gazdaság egyre embertelenebb, a világ egyre embertelenebb, ebben az embertelen világban akkora szükség van bátor, hinni tudó emberekre, meg emberpárokra, mint a sivatagban az oázisra. Legyünk mi egy ilyen, szomjat oltó, hitet adó emberpár, legyünk páros csillagjai ennek a szomorú sötét égnek, legyünk jelek, nem olvasási jelek, hanem írásjelek, amelyek a jövőt írják. Gyere, Édes, erre hívlak, gyere, gyere, gyere nagyon! Puszi az arcodra!
Kis Herceged
