Kisbolygó

A világtörténelem egyik legtragikusabb fordulata akkor következett be, amikor a tömeg vette át a hatalmat az egyén felett, vagy inkább azt mondhatnám, hogy akkor, amikor az egyén már annyira elsatnyult, hogy a hatalomátvételbe kénytelen volt beleegyezni. A tömegnek ugyanis nincs hatalma, és amit gyakorolni tud hatalom címén, az csak látszat vagy káprázat. A tömeg nem személy, nincs önálló dinamikája, statisztikai törvények írják le viselkedését, reakciói kiszámíthatóak, és éppen ezért - kis ügyeskedés, és némi alamizsna árán - bármilyen célra megvásárolható. Hatalma az embernek van, annak, aki vállalja az odáig vezető utat, a kinevelődést, az összetörést és az abból való újjászületést. Hatalma annak az embernek van, aki tudomásul veszi saját sorsát, adottságai korlátos voltát, de nem nyugszik bele mégsem az abból következő tehetetlenségbe, hanem ostrom alá veszi az eget, vagy addig üvölt az éjszakában, amíg valaki meg nem hallja a hangját. Hatalma az embernek van, aki mer átalakulni, meggyógyulni még akkor is, ha közben óhatatlanul ráébred arra, hogy nem ugyanoda fog visszatérni utána, mint ahol előtte volt. Nem fél az újtól, bár tudja, hogy az csak akkor jöhet el, amikor a régi már végérvényesen elenyészett. Hatalma annak van, aki meri elengedni a tegnapot a holnapért akkor is, ha az előbbi a jól ismert, az utóbbi pedig végtelenül bizonytalan és homályba vesző. Hatalma van az embernek, aki nem akar mást, mint megtalálni helyét a teremtés rendjében, aki nem maga akar hatni, hanem arra vágyik, hogy a hatás elérje őt, mert elsősorban saját változásai elszenvedésével akar részt venni a világ fejlődésének kozmikus léptékű folyamatában. Hatalma van annak, aki már lemondott minden hatalomról, akinek már semmire nincs szüksége, mert tudja, hogy az a semmi, amivel rendelkezik, maga a minden, és így végül valóban elindulhat a szolgáló szeretet útján. Annak, aki nem énekelni akar, csak hagyni, hogy a lét harmóniái megszólaljanak benne. Hatalma van az embernek, aki tudja, hogy művei elporladnak, és nem fog beszélni róluk senki, de nem bánkódik emiatt mégsem, mert ugyanolyan jól tudja azt is, hogy a művekről való hallgatás még fontosabb, és az viszont kitörölhetetlenül és az idők végezetéig és mindörökre megmarad.