Kisbolygó

A találkozás pillanatai mélyek és felkavaróak, ha valaki a mindenséggel találkozik, az meg pláne. Akkor, amikor az ember töredék pillanatnyi időtartamokra beáll a saját helyére, elfogadja magán azt a viszonyrendszert, amely közte és az egész világ között húzódik, valami rögtön felizzik. Nem csoda hát, hogy rettegéssel tölt el minket e rend legkisebb érintése is, úgy félünk tőle, mint a tűztől, és mihelyt észrevesszük magunkban felépülésének első jeleit, elrohanunk valahová, keresünk valamit, amivel kiolthatjuk és visszazökkenthetjük magunkat a megszokott kerékvágásokba. Teljesen megtörténtté azonban nem tudjuk tenni, valamennyi hő ott marad, ha más nem, egy kis emlék, amely elég ahhoz, hogy egyszer majd megint megpróbáljuk odaszánni magunkat újabb néhány másodpercre. Milyen más, amikor az ember lemond arról, hogy ő igazgassa saját élete szálait. Milyen nagy szabadság reggel úgy felkelni, hogy nem akarok semmit, csak azt, amit Ő akar velem, de azt nagyon. Mekkora hatalmas távlat és mily megrendítő, szívbemarkoló érzés fakad önmagunk elengedéséből még akkor is, ha az az állapot csak futó percekre tud megmaradni.