Édes Kis Hercegnőm!
Mire születtünk?
Arra, hogy hatalmi mámorokban, idegen tüzekkel lobogva hamvasszunk el magunkban minden emberit, vagy arra hogy saját életünk kohójában megégve egymás által magunk ismerőseivé váljunk?
Mire születtünk?
Arra, hogy beleragadjunk valamelyik szabályrendszer, neveltetésünkből, külső hatásokból fakadó elv vagy gyakorlat kritikátlan átvételébe, majmolásába, beleragadjunk egy kondicionáltságba, amelybe környezetünk hatalmasságai igyekeznek fixálni minket, amellyel környezetünk hatalmasságai látszólag szabadságot hirdetve, de valójában egy nagy elnyomást gyakorolva próbálnak megtörni, vagy - ami még rosszabb - megmerevíteni, leszűkíteni, valamelyik skatulyájába bezárni minket, valamelyik szemrevaló, számunkra kényelmes, tőlünk különösebb erőfeszítést nem igénylő identitásba, szerepbe sorolni minket a rendszer szívtelen logikája mentén, az elvárásokkal, amelyeknek való megfelelésünkért jutalmat nyerünk, mint ahogy a a laboratóriumi ketrecekben ügyesen szaladgáló fehér egerek is jutalmat kapnak a tudósoktól, amikor kísérleteznek velük, megjutalmaznak minket finom étellel, lakással, érdekes internettel, csúcsmobillal, mozicsatornával, külföldi nyaralással, és főleg azzal, hogy mások gondolkodnak helyettünk, kapunk pszichológust, papot, vallást, vagyis mentességet a végtelennel való személyes, az emberhez egyedül méltó találkozás nehéz követelménye alól, stb, stb, stb. Mire születtünk? E gigantikus játszmázások valamelyikében való megakadásra vagy
arra, hogy mögé lássunk ezeknek a megvezetéseknek, arra, hogy egyetlen mérce legyen számunkra, melynek a neve az, hogy mi magunk, nem az, amit mondtak nekünk, nem az amire tanítottak minket, meg amit kínunkban másoktól, innen-onnan ellestünk, hanem az, akikké az élet teljessége akar formálni minket,
arra, hogy a személyes fejlődésünk útját járjuk, minden dolgunkban, minden örömünkben, minden bánatunkban, minden vágyunkban magunkkal, személyes belső valóságunkkal találkozzunk, hogy a napjaink minden percében megrendüljünk e belső, személyes valóság gazdagságától, saját lényünk mindenekben és mindenkiben visszatükröződő összetettségétől, attól, hogy az a belső lény mennyire más, és mennyire elmondhatatlanul több, mint akármelyik projekció, amelyben helyette éltünk, élünk,
arra, hogy ne ijedjünk meg az életünk átláthatatlanságától, sőt örüljünk neki, mert az életünknek átláthatatlannak kell lennie, hiszen az jelenti a titkok határtalanságát, a lehetőségek kimeríthetetlenségét, a mindig nagyobb távlatot, vagyis mindent, amit ma még nem látunk, de amiből holnap már látni fogunk valamit. és holnapután még többet fogunk látni belőle,
arra, hogy bátrak legyünk, higgyünk magunkban, higgyünk a sallangjaink, az elveink és a gyakorlataink meghaladhatóságában, higgyük, hogy a különböző modell alkotások hatékonyságából származó látszólagos előnyök, ál-biztonságok helyett akkor kerülünk igazi biztonságba, és igazán a helyünkre - nem egy Excel tábla cellájába, nem egy műszaki rajz, és nem egy társadalom" fejlődési" koncepció által számunkra kijelölt pontba, hanem az emberi természetünkből adódó, és a sorsunk által közvetített sok dimenziós térbe - ha hagyjuk ezt a végtelenül mély és személyes valóságot, ezt az egyetlen igazi eseményt, melynek a neve szeretet, megtörténni rajtunk, bennünk
Nekem már megvan a válaszom. És Neked, Drága Kis Hercegnő? Neked is megvan a válaszod? Vagy meglesz nem sokára? Édes Egyetlenem, Kicsi Fényem, Drága Napocskám, Egyetlen Andreám, jössz velem? (Gyere! Mert azt hiszem, hogy jó lenne Neked ott...)
Kis Herceged
Ui: Találtam egy alternatív eszközt a blogolvasás követésére, egyelőre úgy néz ki, hogy holnaptól (hétfőtől) megint fogom látni az időkapuk látogatottságát...
