A sors úgy hozta, hogy valamennyi ideje egy kicsit már követem annak az eseménysornak a szálait, amelyről az alábbi interjú is szól:
http://www.vasarnapihirek.hu/fokusz/egyhaz_botrany_pap
Ez az interjú megint ébresztett bennem pár gondolatot, amit szeretnék lejegyezni.
Értem Jánost, azt hiszem, és főleg szeretem, közelállónak érzem magamhoz, már csak azért is, mert sok a lelki, személyiségbeli hasonlóság köztünk. Az igazság az, hogy szívem szerint én ennél egy picivel tovább mennék. János nagyon jól látja, hogy milyen szakadékok húzódnak bizonyos hamis struktúrák és a szellemi valóság alapösszefüggései közt, és szeretné ezeket a struktúrákat megtisztítani minden számára elérhető módon. Megérint a lelkesedése, a buzgalma, egyetértek vele, csak annyival egészíteném ki, hogy szerintem nemcsak a hamis struktúrákkal, hanem a struktúrákkal általában sem úgy állunk, ahogy kéne. Úgy gondolom, hogy Jézus nem egy hagyományos értelemben vett vallást, egy eszmét, egy értékrendet akart közvetíteni, bár az igaz, hogy sokan, nagyon sokan csak ennyit fogadnak el Tőle. Jézus rá akart tenni minket az Útra, ami a Napba vezet, fel akarta fakasztani bennünk a Forrást, ahonnan az Óceánig folyik az élő víz, el akart indítani minket nem egy leszűkített és behatárolt gondolatvilág, hanem a Végtelen, a Teljesség, a leírhatatlan és elmondhatatlan Személyes Isten felé. Tudta, hogy a teljességet itt a földön nem tudjuk befogadni, de azt is tudta, hogy az emberi élet ettől még szükségszerűen törekvés, növés, nyújtózkodás oda, Hozzá. Vallást ebből az emberek csináltak, mert nem tudtak mit kezdeni az ajándék nagyságával, ezért megpróbálták leképezni azt a saját fogalmi rendszereikbe, és ezzel a lényege el is veszett. Az alapvető hibát itt követtük el, a többi mind csak következmény. Azt azért nem állítom, hogy minden struktúra (legyen az akár intézményi, akár eszmei, tanbeli) a priori felesleges, csak azt mondom, hogy a struktúra inkább formai jegy, másodlagos, és akkor jó, ha a jelentősége fokozatosan csökken. Támasz lehet, de akkor jó támasz, ha (úgy, mint az igazi tanító) egy idő után feleslegessé válik, mankó, ami segít a betegen, de csak egy darabig, mert utána már hátráltatja a gyógyulásában. A struktúrák, ha lélek hatja át őket, ilyenek. Adnak, segítenek, amíg kell, aztán elengednek, elhalnak, lehetővé teszik a továbblépést, hogy egy új, egy másik. egy több, vagy inkább ugyanaz, de egy magasabb szinten szülessen meg. Minden élő dolog ilyen, örök visszatérés, tavasz, nyár, ősz tél. majd újra tavasz, az Egyháznak is ilyennek kell lennie, ha élni akar. Persze, ha ezt tudjuk, akkor azért lehet bilit borogatni is, sőt akkor a biliborogatás lehet az Egyház megújulásának fontos lépése, mégis vannak veszélyei, úgy érzem, amivel tisztában kell lennünk. Egyrészt nem ez az egyetlen sík, ahol tenni lehet, biztosan nem, és ezt hangsúlyozni szükséges, sok más szolgálat is ugyanannyira lényeges, másrészt a harc (még ha nagyon kulturált és korrekt és átgondolt is) rettenetesen nehéz dolog, mert mindenkiben mást vált ki, például még mindig rengetegen vannak, akik egy ilyen interjút ellenszenvvel olvasnak, mert szívük mélyén jobban szeretnének hinni a mesékben, vagy egyszerűen azt mondják, hogy őket nem érdekli a szennyes. Az ilyen naivitásokat, menekülési rohamokat én is próbálom lazítani, főleg pedig a spirituális realitásokat próbálom tisztázni magam és mások számára, mert az egy dolog, hogy elkapálom a régit, kipöckölök pár őskövületet püspököt, de mi az a jobb, ami majd utána jön, amit felmutatok velük szemben? Az utóbbi is egy nagyon nagy kérdés, a történelem során minden forradalomnak ez volt a tétje, és sok ezen el is bukott, harcoltak, lelkesedtek és újratermelték a régit pepitában. Nem ítélhetem ezt a harcot semmilyen irányba egyértelműen, szerencsére nem is dolgom, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szimpatikus, és biztos van is benne sok igazság, meg jó a konstelláció hozzá, talán szerencsére... Tegye János, ha ezt érzi feladatának, egy szót se szólok ellene, sőt azt mondom, hogy tegye, folytassa, tisztelem a kiállásáért, a becsületéért, példát merítek belőle, tisztelem a meghurcolásai elviseléséért, de azért remélem nagyon, hogy van pár barátja, aki egyensúlyban tartja, mert egy ilyen vonalon nagyon el is lehet menni, és nagyon fel is lehet őrlődni. Ez egy óriási fal, és borzasztó nehéz nekimenni egy nagy falnak egyedül. A bolha elég szerencsétlen amikor az elefántot akarja legyőzni, még akkor is az, ha igaza van. Nagyon jól ismerem ezt az érzést saját tapasztalatomból, nekem is vannak falaim, más jellegűek, de hasonló méretűek, és közben én is ekkorákat küzdök, viszont valahol a szívemmel tudom (ha nem is mindig teszem jól), hogy az embernek, amikor felveszi a kesztyűt, rögtön utána le is kell tennie, illetve egyensúlyba kell hoznia magában a lázadást az elfogadással, mert különben nagyon könnyen az lehet a vége, hogy zúg az űrben, mint egy meteor, a lendület viszi, lövi bele a sötét semmibe, és már rég nem arról szól a sztori, akiért az egészet elkezdte. Én ebben állandóan hibázom, aztán jön egy-két pofon, kicsit-nagyon összetörök, és utána (ha már előbb nem) újra és újra mérlegre kell tenni és korrigálni kell, és úgy menni tovább. Remélem, hogy János is érzi ezt a kettősséget. Nem biztos, hogy mindig olyan nagy a dolgunk, nem biztos, hogy minden falat nekünk kell ledöntenünk, lehet, hogy más fejezi be azt, amit mi kezdünk el, lehet, hogy csak az első lépés a miénk, és pont az a nagyszerű, hogy a részünknek ezt a kicsinységét felismerjük, és elfogadjuk, nem tudom, tényleg minden lehet, de maradjunk benne a Jóisten tekintetében, ott dolgozzunk, ott ügyködjünk, mert az úton biztonság van, az út mellett pedig óriási szakadék. És ezt megint mondom magamnak is legalább annyira...
János, talán elhiszed, hogy szeretettel írom le mindezt!
