Már több évvel ezelőtt megfogalmazódott bennem, hogy a XXI. század nagy kihívása a szintézisek megtalálása lesz. Értékeink ugyanis vannak, de a szintézisektől nagyon távol állunk. Azóta életem válságaival, illetve az ért hatások feldolgozásával járó eszmélődések csak fokozták érzékenységemet mindazon emberek szavaira, akik a szintézisek fontosságáról beszélnek. Olyannyira, hogy sokszor felujjongok, ha azon kapok valakit, hogy elfogulatlanul és előítéletektől mentesen tud egymás mellé tenni, egy síkra helyezni két látszólag ellentétben álló dolgot. Rengeteg érték vesz minket körül, de ezek az értékek szemben állóak, egymásnak feszülők, felületes nézőpontból szemlélve egymásnak ellentmondónak tűnnek. Már a természeti világban megfigyelhető ez a kettősség, jó a nappal és jó az éjszaka is, de egyszerre mindig csak az egyikben van részünk, szép a tél és szép a nyár, de nem élvezhetjük mind a kettőt ugyanakkor. Pont ugyanilyen ellentétpárok fejezik ki az ember belső világát is, egyéni és társas, változtatni, elrugaszkodni és változatlanul maradni, valamibe belegyökerezni vágyó, szabadságot adó és felelősséget vállaló, elengedő és megtartó, rendet tevő és eksztázisra törő, születni és meghalni akaró énünk csap össze folyton folyvást. Ezek a feszültségek zavarhatnak bennünket olykor, de valójában hatalmas adományok, mert pont tőlük lesz az életünk dinamikus, fejlődő, növekedő, gazdag, nyitott és végtelen.
Egyszer egy ismerősöm nagyon egyszerűen, de mégis szívbe markolóan írt arról, hogy mit jelentett számára az alábbi bibliai részlet, mely a Prédikátorok könyvéből való:
Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett.
Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek.
Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.
Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak.
Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.
Ideje van a szaggatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.
Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.
Azt hiszem ő akkor már megértett valami nagyon lényegeset, nagyon közel került a szintézisben rejlő több felismeréséhez. Ebből kiindulva fel lehet fedezni, hogy nincsenek receptek, mert ami jó volt tegnap, az nem biztos, hogy jó lesz ma is, mert minden helyzet más és új, mindegyikbe éppen ezért fegyvertelenül és gyengén megyünk, és sokszor meg is sebződünk, de pont emiatt tudunk tanulni és előrébb jutni nem bizonyos kiválasztott értékek felé, hanem a kiegyensúlyozott teljesség irányába. Az egyébként igaz eszmék, tanok, a specifikus értékek veszélye pont az, hogy túlhangsúlyozódnak, és kizárnak más ugyanolyan fontos értékeket, rájuk nőnek, elnyomják azokat. Nem maguktól, hanem tőlünk, emberektől. Mert bennünk van a könnyebb és sivárabb megoldás kísértése is. A szellemi, személyiségi, lelki sokféleség és gazdagság kizárása, a találomra kiválasztott egy-két valami, és az abból való megélés bizonyos szempontból egyszerűbb, mint járni a minden felé vezető úton, de az ember nem az előbbire van kitalálva, hanem az utóbbira. Mert az ember nem az előbbi, hanem az utóbbi. Az ember nem egy-két szín, hanem a szivárvány teljessége, amiben minden árnyalat megtalálja a maga arányát és fényerejét, de egyik sem harsogja túl a másikat, és a millió színtől együtt lesz az egész úgy, ahogy van, gyönyörű! Ha meg akarjuk ismerni, érteni magunkat, az életünket, ez egy fontos támpont. Ha szeretni is akarunk, akkor meg pláne! Hiszen hogyan szerethetne az, aki még saját magát, saját maga végtelen gazdagságát sem fogadta el? Hogyan fogadna el mást akkor, másnak a gazdagságát, másnak a színeit, hogyan tudna örülni társának, a mellette, vele élőknek, az ő színeiknek és az ő gazdagságuknak? Mert a másik is fontos. Hiszen van olyan is (amikor nagyon szépen süt a nap), hogy két szivárvány egyszerre jelenik meg az égen :-)!
