Körülbelül 10 éve írtam valamit, aminek végül az lett a címe, hogy Mennyországjárás. Akkor szűk negyven lehettem, és megpróbáltam csokorba szedni addigi életemből azt a négy-öt eseményt, ami a legjobban hasonlított a táborhegyi kalandhoz. Már akkor éreztem, hogy ami ott történt az nem mese, vannak ilyen pillanatok, mindenki belefut néhányba, és nem véletlenül, hanem az út részeként, üzenettel, küldetéssel érkeznek, és nem is lehet kitérni előlük. Igen, itt a földön keveset látunk, és azt is csak tükör által és homályosan, de néha egy pillanatra meglebben a függöny mégis. A karizmatikus mozgalomban sokat beszélnek a Szentlélek keresztségről, arról a pillanatról, amikor az ember először válik a Teljes Egész részévé. Nem tudom, hogy mindig pont úgy következik-e be, ahogy ezt ők mondják, azt hiszem, hogy nem, azt hiszem, hogy még ezer egyéb módja is van, de akinek az életéből ez kimarad, az bizonyára valami nagyon lényegestől fosztja meg magát. Ezek azok a lépcső helyzetek, amikor a réginek a javítgatása, csiszolgatása, fényesítgetése már nem elég, mert már egy másik síkra kell lépni, egy dimenzió váltás kell, mert az előzőben már eljutottunk az elérhető legtöbbhöz, valami egészen újat kell kezdeni, egész máshogy, egy egészen szokatlant, egy teljesen mást, mint ami eddig volt.
A külső világban is találunk erre analógiát bőven. Kell egy új munkahely, beosztás, mert a régi már nem kihívás, mert már nem tudunk továbbfejlődni benne, kell egy új társadalmi berendezkedés, egy rendszerváltás, mert a régiben már akkorák a feszültségek, hogy nem tud továbbélni. Máig vitatott és nagyon érdekes terület az élővilág története. Nem értek hozzá, óvatosan beszélek csak róla, de tudom, hogy vannak tudósok, akik állítják, hogy a darwini folyamatos evolúcióval nem lehet mindent megmagyarázni, voltak a fajfejlődések során ugrások is, rejtélyes, érthetetlen minőségi változások egyik napról a másikra, látszólagos külső hatás nélkül. Nem tudom, hogy igaz-e, nem tudom, hogy valaha is feltárul-e ez a titok, de nem lepődnék meg, ha így lenne.
Most mégis, hadd kanyarodjak vissza a spirituális területekre, és a spirituális áttörésekhez. Sportolók nagyon sokszor átélnek ilyet. Edzenek, küszködnek, kínlódnak, és látszólag meddő minden erőfeszítés, aztán egyszer csak jön valami, nem lehet tudni, hogy micsoda, valahogy az ember egyszer csak le tudja tenni ezt a sivár bénaságot, és hirtelen minden úgy megy, mintha álmodna. Én is futok, bár nem versenyszerűen, de nem egyszer ért ilyen meglepetés. Ez még mindig határterület, de ebben már van spiritualitás bőven, és jól, nagyon jól mutatja a még mélyebb rétegek hasonló mechanizmusát. Elakadunk valahol a személyiségfejlődésben, eddzük magunkat, dögunalomig, szenvedésig ismételgetjük, futtatjuk a régi kis sablon programjainkat, aztán egy nap arra ébredünk, hogy van más is, teljesen más, új, nagyszerű és az a más, az az új világos, mint a nap, és nem értjük, hogy mért nem vettük észre addig. Ez az, amikor a karizmatikus keresztény azt mondja, hogy az önmegvalósító, önmegváltó kínlódását leteszi, és elfogadja, befogadja a Lélek erejét, ez az, amikor valaki olyan dologra szánja el magát, amire korábban gondolni se mert, ez az, amikor valaki hirtelen és váratlanul eljut hosszú ideje húzódó problémáinak megoldásához, több évtized sérelmét meg tudja bocsátani, belát valamit, megvilágosodik neki valami, és ettől gyökeres fordulatot vesz az élete, megtér, szeret, Krisztus követőjévé válik, szolgálni kezd, megtalálja a küldetését, elindul egy úton, kirepül a fészekből. Nagyszerű és katartikus, valódi és a lélek mélyére ható élmény, igazi Táborhegy, igaz mennyországjárás, hozzunk ide pár sátrat, verjük fel, és ne is menjünk vissza a világba!
Hát igen, ezt mondják a jelenlévő tanítványok, és ez már mutatja, hogy nem olyan könnyű dologgal állunk itt szemben. Fellobban egy szerelem, két ember ott érzi magát a csúcson, eszük ágába sincs visszatérni a világba, sátrat akarnak verni, és mi a vége? A szerelem egy pillanat alatt porig ég! Vagy ott a karizmatikus mozgalom! Akkora megtérések voltak, hogy a falak szét akartak dőlni, aztán folytatódott minden, mintha mi sem történt volna. Jó, ez így kicsit talán túlzás, de 80%-ig azért igaz, és a 80% azért elég sok ahhoz, hogy elgondolkoztasson minket. Viszonylag könnyű rálépni az útra, de nehéz rajta maradni, viszonylag könnyű átélni egy élményt, de elég nehéz megérteni az üzenetét, legalábbis addig, amíg nem jól, nem elég alázatosan fogadjuk be. A táborhegyi történet egy nagyon érdekes motívuma sokszor említést sem kap. Azok a tanítványok, akik Jézussal ott voltak a Táborhegyen (Péter, Jakab és János), pont ugyanazok, akik egy másik hegyen az Olajfák hegyén a legtovább vele maradtak. Tudatos volt Jézus részéről, vagy nem, jó kérdés, de hogy nem véletlen, az biztos! Így van rend ebben a dologban, aki nagy örömöt és teljességet él át, az gondolhat arra nyugodtan, hogy az a nagy öröm és nagy teljesség nem l’art pour l’art élvezetként jön a számára, komolyabb szerepe van, felkészít valamire, ami majd utána jön, ami majd kívülről nézve akár ellenpontja is lehet a nagyszerű mennyországosdinak, mert a kettő csak úgy, csak együtt, egyensúlyban igaz és valódi.
Mik ezek az áttörések, mik ezek az evolúciós ugrások, mi a helyük, mi a szerepük hát? Az mindenképpen, hogy rátesznek minket egy útra, amin járnunk kell, és amire máshogy nem tudnánk rálépni. Kellenek, de ne értékeljük túl mégse, általában gyújtósnak jók, nagy lángjuk van, és jól égnek, de nem tartanak sokáig, valami másnak is tüzet kell fognia, ami nem ég akkora lánggal, de megőrzi a tüzet egy életen át. Sajnos, nagy a kisértés, hogy amikor az egyik gyújtós ellobban, elővegyünk egy másikat, hajszoljuk az élményeket, égessünk, égessünk állandóan valamit, mert az, aminek őriznie kéne a tüzet, a kemény, vastag fa nem gyullad meg sehogy. És ennek aztán millió változata van, és a millió között olyan is van bőven, amit nagyon kegyes mázzal is le lehet önteni, pedig óriási eltévelyedés és személyiségfejlődésbeli kudarcot rejt magában. Erről hallgattam egy nagyon jó Pál Feri előadást nem rég. Vannak nagyon szépnek tűnő lemondások, ugrások, én átlépek egy másik síkra, átlépek magamon a másikért, és tényleg nagyszerű, mert szeretek, mert csak a másik, és utána egészen el vagyok szállva attól, hogy ez nekem mennyire sikerült, és közben nem veszem észre, hogy csak az egyik újságpapírt gyújtom meg a másik után, nem teszek semmi mást, a fa meg ott áll hűvös gúlában, ahogy megrakták. Lemondok, lemondok, lemondok, mert én keresztény vagyok, mert én szeretek, és nem veszem észre, hogy az a keresztény egóm időközben akkorára nőtt, hogy abban Jézusnak már egy csepp hely se jut. Azt mondják a szakemberek, hogy a NAGY segítők, gondozók, betegápolók, „szentek” szinte kivétel nélkül mind így kezdik, és el tudom hinni, hogy igazuk van. Valószínű, hogy ez egy gyermekbetegség, olyan mint a kanyaró, egyszer mindenkinek át kell esnie rajta, de ha sokáig tart, rettenetes aránytalanságok és lelki ficamok jöhetnek ki belőle. Átlépek magamon, azt mondom, hogy szeretem a másikat, és teszek is érte százezer dolgot tényleg, csomó olyat, ami jó neki, közben pedig még odáig se jutottam el, hogy magamat szeressem, és ezért igazából a másikat se szeretem csak ugrálok állandóan, dobálom a gyújtósokat, hogy így takarjam el azt a szomorú tényt, hogy a fahasáb közben meg se zizzen. (Ebből igazi tragédiák is kijöhetnek, és ki is jönnek gyakran, vagy legalábbis nagyon nagy válságok, mert a gyújtós egyszer elfogyhat, és akkor, ha még mindig nem ég a fa, nincs mihez nyúlni, illetve akkor, abban a válságban, amikor már úgy tűnik, hogy már semmi éghető anyag nincs körülöttünk, valahonnan elő kell kaparni valamit, ami mégis meggyullad, és azzal még egyszer utoljára tényleg meg kell próbálni begyújtani a lélek mélyét is.) Na, hát ebben én is benne vagyok vastagon, azért tudom annyira biztosan, hogy létezik ilyen! Nagyon hálás vagyok Pál Ferinek, hogy az előadásában ilyen plasztikusan és ilyen világosan bemutatta az egyensúlyvesztésnek, az aránytalanságnak ezt a veszélyét, hihetetlenül fontos, hogy beszéljünk ezekről a lelkes keresztények körében, akik mind azt hiszik, hogy ők aztán…, pedig dehogy, ők se, ők se külön kaszt, ők is halandó emberek, mint a összes többi, szerencsére!
Az én konklúzióm sem más, mint az övé. Kellenek a spirituális ugrások, fontosak, nagyon fontosak, és vannak olyan helyzetek, amiken tényleg nem lehet túljutni máshogy, de látnunk kell azt is, hogy nem mindent megoldó csodaszerek és nem lehet csak belőlük megélni. Mellette kell alázat, és az alázatból fakadó önismeret és gyógyulás is, kell a lélek belső rendje és békéje önmagával, kell, hogy a belső rétegek is tüzet fogjanak, és égjenek tartósan és sokáig. Nagyon szép, gyönyörű arányba és egyensúlyba állítása ez a kettőnek, igazi lelki, szellemi felismerés és táplálék, mely ráadásul végtelenül biblikus is. Köszönöm neki!
