Múlt héten négyen negyedszer futottuk körbe a Balatont a szokásos márciusi futóverseny alkalmából. A négyből most volt a legrosszabb az időjárás, mégis most futottuk a legjobb időt (rossz idő - jó idő, erről majd írok még). Persze, az eredmény tulajdonképpen másodlagos, az alkalom mondanivalója ennél sokkal több. Egyrészt a felkészülési szükséglettel segít, motivál minket abban, hogy a hosszú tél folyamán is rendszeresen kidugjuk az orrunkat a levegőre (amire a szellemi-lelki terhelés ellensúlyozása végett mindannyiunknak nagy szüksége van), másrészt összeránt minket, négy férfit öt napra egy olyan közösségbe, amihez hasonló az év során többször nem jön létre. Gyerekek vagyunk ilyenkor újra, kamasz indiánok, bandázunk, haverkodunk, hülyülünk, eldobjuk az agyunkat, bámuljuk a csajokat, és közben küzdünk, harcolunk, győzni akarunk ellenük is, sőt ellenük leginkább. Reggel az autóban HOBO szól maximális hangerővel (Mesél az erdő...), délután már Máté Péter a műsor (Rád találni vágyom szüntelen...), hangosan énekelünk a CD-vel együtt, majd este gyertyát gyújtunk és elcsendesedünk, míg Loreena McKennitt hárfával kísért lágy ír dallamai finoman, szelíden töltik be a lovasi kisház légterét. Minden napnak íve van, minden napban benne van az egész életünk, és íve van az öt napnak együtt is, és nehéz hazamenni utána. Hadd tegyem ide Zsolti futótársamról készült és sokat elmondó fényképet, ő kapta a legnehezebb szakaszt, mert zuhogó esőben kellett befutnia...

(Még nem magyaráztam meg a bejegyzés címét. A napi rajtokat, főleg az egyéni futók kedvéért, Chris Rea Road to hell című dalával lövik el, ami zseniális választás azok számára, akik naponta átlag 50 kilométert tesznek meg. A road to hell tehát a rajt, a road to heaven pedig a célbaérkezés, és nemcsak az egyéni versenyzőknek, a váltók tagjainak is.)