16 óra, és mennyi a bér? Szóval, az úgy volt, hogy az első három Balaton kerülés után szinte tálcán kínálkozott a célkitűzés, hogy idén fussunk 16 órán belül. Az előző évek eredményei alapján ugyanis volt rá valós esélyünk. Igaz, eléggé kihegyezettnek tűnt, éreztük, hogy ehhez azért nagyon össze kell jönnie mindennek, de hát mit ér az élet kihívások nélkül! A fizikai és a mentális felkészülést időben megkezdtük, viszont úgy gondoltam, hogy ennél több konkrétumra van szükség, ezért karácsony körül javasoltam, hogy tervezzük meg, ki, melyik szakaszon, milyen időt fog futni, és utána majd mindenki próbálja is betartani azt, amit vállalt. A terv rögzítésére 2011. január 1-én került sor, négyünk közül hárman együtt voltunk akkor, úgy gondoltuk, hogy ennyien képesek vagyunk Gábor vállalásainak megtippelésére is. A szeánsz úgy kezdődött, hogy mindenki bemondta a megcélzott időt, amit rögzítettem a számítógépbe, illetve Gábor tétjeit is megtettük ilyenképpen helyette. Azt terveztem, hogy lesz egy első forduló, aztán összeadjuk, hogy lássuk mennyi hiányzik még, majd elkezdünk tárgyalni, alkudozni egymással a pontosításokért, hogy kijöjjön az áhított álomhatárnak megfelelő összidő. Legnagyobb megdöbbenésünkre és szemeink elkerekedésére azonban már az első összegzés pontosan 16:00-t adott ki, tehát nem volt szükség semmi egyéb folytatásra. Égi jel kétség kívül, áldás van rajtunk, hiszen mi más lehetne egy ilyen „véletlennek” az üzenete!
Telt múlt az idő, közeledett a verseny, közben millió dolog történt, és a tervünk is hajótörést szenvedett, viszont a rajt előtti este félig-meddig sikerült betömni a lékeket. Az első nap viszonylag jól futottunk, de majdnem 4 perc hátrány azért keletkezett a célkitűzésünkhöz képest. A második nap tartottuk a tervezett időket, ellenben nem javítottunk rajta semmit, a harmadik nap pedig pazar teljesítményünk ellenére némi további hátrányt szedtünk fel, amivel kb. 7 percre duzzadt a lemaradás. Akkor úgy tűnt, hogy ezt már nem lehet behozni, így az esélytelenek nyugalmával cappucinoztunk, buliztunk, söröztünk, palacsintáztunk szombat délután és este. Vasárnap reggel azonban Gáborunk, az első futónk mindannyiunk állát leejtette (még saját magáét is). Minden várakozáson felül olyan jót futott (csaknem 9 perccel jobbat, mint a célkitűzése), hogy lekéstük a váltását, Zoli még nem volt a váltóhelyen, amikor ő már odaért. Ez egy nagy pancserség volt a részünkről, de Gábor is tehet róla, ha nem fut olyan gyorsan, nem következik be ez a tök béna és röhejes baki. Két perc szerencsétlenkedés után Zoli végül át tudta venni a stafétát, és fellelkesülve futott, ahogy csak bírt, hogy mentse az alig-alig visszatérő, de részben már is elherdált esélyeket. Én, mint harmadik és egyben befutó futó, okulva az első váltás hibájából, kb. háromnegyed órával a váltás előtt megérkeztem a magam váltóhelyére. Bokortúra, bemelegítés, éreztem, hogy nincs nagy gond, de számolgatni nem mertem. Tudtam, hogy ha elkezdek agyalni, meghalok a görcsöktől, csak arra készültem, hogy a lehető legtaktikusabban a lehető legtöbbet adjam ki magamból, és ne foglalkozzak azzal, hogy az mire lesz elég. Zoli jókor megérkezett, valahogy felfogtam, hogy nem volt nagy gondja, de a pontos idő- és tényállást szándékosan nem tudatosítottam magamban. Nekivágtam a Bercsényi emelkedőnek, aztán a Magas hegynek, elég jól futottam, de nem voltam egészen biztos magamban. A társaimat jó előre kioktattam, hogy véletlenül se mondjanak be időket közben, mivel az engem inkább bénít, mint segít. Zsolti végül annyit ejtett ki a száján az egyik kanyarban, hogy az órát azért nézzem, szerencsére nem értettem a mögöttes üzenetet (később kiderült, hogy lassítani akart, félve, hogy túlfutom magam az elején), és természetesen nem figyelve az órára futottam tovább a nagy cél érdekében a saját belső meggyőződésem és ritmusom szerint. A hegyről jó lendületben jöttem le, tartott is egy darabig, de a második frissítő körül belassultam, onnan még kb. 5 kilométer volt hátra. Alig mentem ott, és megijedtem kicsit, hogy kifulladok mindenki szégyenére. Szerencsére jó két kilométer után elmúlt a holtpont, és az utolsó szakaszt a Balaton partján már ismét erősebben, erőszakosabban futottam. A cél közelében szaladtak elém a társaim, ujjongtak, hogy megvan a 16 óra! Nem értettem, hogy miért olyan biztosak benne, hiszen még nem értem be, még kétszáz méter hátra volt és azon a kétszáz méteren pl. még bármi is történhetett volna. 100 méter, 50 méter, cél, váááááá….!!! Alig bírtam az időmérő chip-et kezelni, de végül sikerült, és akkor már tudtam, hogy ez nagyon jól esett, és tényleg kifutottam azt, ami bennem volt. (Szomorú, ünnep rontó érzés az ellenkezője, amikor egy futó úgy érkezik a célba, hogy azt érzi, nem adott ki mindent magából.) Megvan a 16 óra, megvan a 16 óra, kiabálták újra, de én még akkor se hittem el. Arra gondoltam, hogy ha meg is van, akkor is csak éppen lehet meg, másodpercekkel, és a hivatalos eredményt még csak akkor kezdte kinyomtatni a számítógép. Hátha korai az öröm! Rápillantottam a saját időmérésemre, és akkor már kezdtem elhinni, hogy talán lehet valami igazuk mégis, hisz én magam is két perccel jobbat futottam a tervemnél. Na, ettől a felismeréstől megkönnyebbülve haltam meg, rám tört a fáradtság, ledőltem a fűbe, feküdtem hanyatt a földön, magamon belül, magamon kívül, Zoli jött oda, fényképezett, lelkes, boldog volt nagyon. Feltápászkodtam, és megkérdeztem a többiektől, hogy mennyi lett a negyedik napi összidő, és akkor derült ki számomra is (a számítógép addigra befejezte a cetli nyomtatását), hogy a tervezett 4:15:00 helyett 4:01:30-at futottunk hárman együtt az első váltásnál elszenvedett két perc veszteség ellenére is. Innentől kedve nem volt több kérdésem nekem se, világossá vált, hogy nem másodpercekkel, hanem sok (egész pontosan több, mint hat) perccel lettünk jobbak célunknál. Totális sikerélmény, örömmámor, minden, amit el lehet képzelni, és kicsivel később kiderült, hogy még a mellékcélunk is teljesült, a nem hivatalos harmadik hely a női csapatok versenyében. Hát igen, katarktikus élmény, óriási áttörés volt, valami ezen a kora tavaszi vasárnapon nagyon összejött, és az a valami nagyon együtt született meg a négy ember, az egész csapat összetartásából és lelkesedéséből. Köszönöm nektek!
Nincs más hátra, mint egy fotót tenni a végére. Gábor fut a füredi rajtnál, pár másodpercig vezette a mezőnyt… Úgy kell futni, ahogy ő futott akkor, meg úgy is, ahogy a csapattársai a négy nap alatt!
