Múlt héten írtam a Nagyon szép című bejegyzésben arról a két sporttársunkról, akik 2010-ben a Balaton körül futottak. Az egykikük látó, a másikuk vak, de annyira együtt, annyira egyformán mozogtak, hogy első ránézésre alig lehetett megállapítani, hogy melyikük melyik. Együtt futottak végig, egymás mellett, egy szalag kötötte össze őket a csuklójukon, meg ők tudják csak, hogy még mi. Ez a csoda idén megismétlődött. Ugyanúgy, ugyanolyan természetesen, ugyanolyan egyszerűen és ugyanolyan lenyűgözően futottak most is ők ketten. Nem volt körülöttük semmi különlegesség, nem akartak kitűnni, beleolvadtak a mezőnybe, de aki egy kicsit is figyelt, annak azért megeredt a könnye. Fogalmam sincs, hogy egy ilyen dolog hogyan, mitől jön létre. Fogalmam sincs, hogy hogyan készülnek fel, mennyit futnak együtt, együtt futnak-e egyáltalán, vagy csak ez a pár nap az övék (meg a miénk). Akárhogy is van, kevés szebb és tisztább odaadást láttam ennél mostanában. Mert egy dolog adni és egy másik dolog elfogadni, a harmadik pedig az, amikor már nem tudni, hogy ki ad, és ki fogad el, mert mind a kettő mind a kettőt teszi egyszerre. Nagyon halkan, nagyon visszafogottan ezt fejezi ki a pólójuk felirata is szerintem…
