Már-már közhelybe hajló keleti gondolat, legalábbis sokan annak tartják, és ezért a legjobb esetben is csak annyit tesznek vele, hogy képletesen kivágják és beillesztik egzotikus idézetgyűjteményük egyik lapjára, mint ahogy a biológus gombostűre tűzve vitrinében elhelyezi egy ritka bogár, vagy lepke tetemét. Pedig ennél azért többet érdemel.
Egyébként nehéz, fajsúlyos mondás. Ellenkezik a „normális”, hétköznapi felfogással, hiszen út és cél fogalmaink gyermeki fejlődésünk elején máshogy rendeződtek össze bennünk. Kézenfekvőnek találjuk, hogy a cél az út végén van, azt zárja le, az út egy vonal, a cél pedig a vonal végpontja. Ebben a mondásban valami máshogy van, nagyon máshogy, és nem könnyű megérteni, hogy ez a másság mit is takar, mit is fejez ki valójában. Hogy lesz a pontból vonal? Aztán van más probléma is, amelyik talán összefügg az előzővel. A cél szót nem szoktuk egyes számban gondolni. Célok, az igen, úgy érthető! Kicsi korunk óta mindenki azt szajkózza körülöttünk, hogy legyenek céljaink, tűzzük ki és érjük el őket, aztán tűzzünk ki újabb célokat, és jussunk el azokhoz is, és így tovább, amíg csak élünk. Az út tehát szakaszokból áll, ami egyik céltól a másikig vezet, úgy tűnik, mintha sok cél lenne, és sok útdarab közöttük. Az idézett gondolat viszont egy célról beszél, úgy szól, mintha nemcsak sok cél lenne, létezne egy cél is, és az az egy cél nem pont, az út vége, hanem vonal, az út egésze lenne. Tényleg így van? Tényleg van egy cél? És az az egy cél tényleg egészen másként jelenik meg, mint ahogy azt a sok cél esetében megszoktuk?
A sok kis céllal nincs semmi gond, legyen ötös a matek dolgozatom, sikerüljön az érettségi, vegyenek fel az egyetemre, legyek szerelmes, legyen családom, házam, autóm, néhány gyermekem, neveljem őket kedvessé, mosolygóssá, egészségessé, két éves korukra legyenek szobatiszták, utána pedig szófogadóak és tisztelettudóak egészen addig, amíg diplomával, karrier lehetőséggel a zsebükben át nem reppennek egy számunkra is szimpatikus hasonló jellemű, de ellentétes nemű társ mellé. Ezek érthető, hétköznapi célok, mondhatnánk azt, hogy bolond, aki nem ezeket akarja. Ezeket a célokat szépen tovább lehet bontani még kisebb, még konkrétabb, még hétköznapibb célokká, amelyek elérésére akciók és projektek szervezhetők lényegében ugyanúgy, mint egy nagyvállalat működése során. A piramis alsó szintjei világosan látszanak, de a csúcsa, úgy tűnik, ködbe vész. A sok ügyes-bajos cél között, illetve inkább azok felett van még valami? Azok a kis célok, amiket olyan világosan azonosítani tudunk, és nap mint nap meghatározzák döntéseinket, vajon miből erednek? Vagy nincs semmi, és csak a felsoroltakhoz hasonló exisztenciális, élet- és fajfenntartó célokért születtünk meg?
Azt gondolom, hogy van más cél is, egy más cél van, amelyik tényleg fontosabb, és tényleg a piramis csúcsára kívánkozik, és azt gondolom, hogy ez a cél nem szellemi iskolák képzelgésinek terméke, valójában emberségünk legmélyén gyökerezik, a szellemi iskolák szerepe mindössze annyi, hogy segítenek feltárni a mélységet. Exisztenciára, élet- és fajfenntartásra az állatok is képesek, sőt néha annyira jól csinálják, hogy akár tanulhatnánk is tőlük. Mi viszont emberek vagyunk, és lényegében egyetlen képességünk különböztet meg minket az állatoktól, az hogy képesek vagyunk szeretni (a másiknak tudatos szándékkal áldozatok árán és a viszonzás igénye nélkül is jót tenni), sőt (aki egyszer már próbálta tudja, hogy) akkor érezzük magunkat igazán jól, ha ezt tesszük. Ha a szeretetet elvesszük, nem marad semmi lényeges különbség, lealacsonyodunk egészen, biológiai értelemben élelmet fogyasztó, ürüléket előállító, társadalmi értelemben munkaerőt befektető, rendszert fenntartó és önreprodukáló, szellemi értelemben elszegényedő, elgépiesedő, leépülő, alkotni (gyökeresen újat létrehozni) képtelen, távlatát elvesztő szánalmas lényekké válunk. Visszasüllyedünk az állatok színvonalára, illetve még lejjebb, mert a természeti környezetet mi közben, az állatokkal ellentétben tönkretesszük. A tudatosság, a gondolkodás képessége önmagában nem elég. Pótolni tudja ösztönvilágunkból már kipusztult bizonyos képességeinket, de ha nem szeretnénk, pusztán tudással és gondolkodással odáig se jutnánk el, mint ahová a majmok, a bálnák, vagy a delfinek eljutottak. Temérdek példa termelődik nap mint nap arra, hogy a tudás és a gondolkodás magában, a szeretet nélkül mennyire kevés az állatiasság leküzdésére.
Csak a szeretet az, ami kiemel minket az állatok közül, és ha ez a megkülönböztető, meghatározó különbség, akkor abból egyenesen következik, hogy emberségünkben, emberi mivoltunkban leginkább e képességünket fejlesztve gyarapodhatunk. Van tehát cél, a szeretetben fejlődni, de írhatnám nagy betűvel is, Szeretet, hisz az mindig személyes jelenlét is. Az összes többi kis célnak ezt kell szolgálnia, illetve amikor azt vesszük észre, hogy valamelyik kiscélunk ellentétbe kerül a Szeretettel, legjobb azonnal lemondanunk róla. Nagyon fontos, hogy ezen a téren tudatosan a rendre törekedjünk, hiszen zsigerből mindannyian kiscéljainknak adjuk az elsőbbséget. Minden napnak (általában túlméretezett) listával vágunk neki, ezt, azt meg amazt akarunk aznap elvégezni, elérni, kicsikarni magunkból vagy a másikból. Az ilyen napok talán sikeresek lesznek a kiscélok síkján, de az egy cél, a Szeretetben való fejlődés tekintetében már egyáltalán nem biztos. Lukács evangéliumának 10. fejezetében van egy csodálatos történet az irgalmas szamaritánusról. A pap és a levita továbbment a maguk kis hétköznapi céljaik felé, valószínűleg el is érték azokat, a szamaritánus viszont nem az előre eltervezett célja felé tört, látta, felmérte az új helyzetet, és tudott váltani. Összeborult a napi terve, de szeretett, az igazi, a belső úton, a szeretetben ő jutott előrébb. A saját életünkben is gyönyörűek azok a tapasztalatok, amelyek az ilyen közbejött eseményekről szólnak, a pontcél ott van reflexszerűen, és a ragaszkodásunk is hozzá, de amikor észreveszünk valaki mást, akinek éppen szüksége van ránk, és meg tudjuk haladni érte az előre elkészített terv biztonságát, nemcsak az a másik lesz több és boldogabb, hanem mi magunk is. Az egyébként rendkívül nemesnek és magasztosnak látszó kiscélok nagyon viszonylagosak, és ha a szükségesnél egy kicsit is nagyobb jelentőséget tulajdonítunk nekik, szinte biztos, hogy minden nemességük és magasztosságuk ellenére elsősorban nem a Szeretetről, hanem az önzésünkről, és a saját érdekeink képviseletéről fognak szólni. Nem a szamaritánus, hanem a pap és a levita nyomába lépünk ilyenkor. Kívánok mindenkinek sok olyan napot, ami a Szeretet miatt teljesen máshogy alakul, mint ahogy előre kigondolta, kívánom azt a rendet, és azt a szabadságérzetet, ami csak az ilyen egészen máshogy alakuló napoktól válhat ütőssé és élményszerűvé. Kívánom mindenkinek még azt is, hogy erre kicsit előre készüljön, a kiscéljait tegye takaréklángra, az egy célra pedig legyen nyitottabb, figyelmesebb, mert bármikor betoppanhat valaki az életébe, akiért egy kis pályamódosítást tenni értékes és jó.
Az első kérdésre válaszoltunk, most jöhet a második. Tényleg másmilyen ez a cél, tényleg eltér a megszokott pont felfogásunktól. Igen, eltér, mert a Szeretetben van egy félelmetesen nehéz és egy félelmetesen jó dolog, és a kettő ráadásul még ugyanaz is. Az, hogy ezt a célunkat itt a földön soha nem érjük el, sőt talán még megközelíteni sem fogjuk. Olyan valami a célunk, amiről már az elején tudjuk, hogy elérhetetlen. Ez nehéz, mert nem jön ki belőle a mi emberi egónk nagysága, nem jön ki belőle az, hogy milyen ügyesen eljutottunk valahová, de jó is egyben, mert így annak, amit teszünk a célért, soha nem lesz vége, és ezért mindig-mindig fejlődhetünk tovább. Nem az van, hogy x éves koromra kész, és utána nincs hová továbbmenni, amíg élünk végig van értelme, célja, sodra, vivő hulláma az életünknek. Ez a cél tényleg egy, és születésünk pillanatától az utolsó lélegzetvételünkig ennek kéne meghatároznia mindent, vagyis vonal cél, amin állandóan járhatunk. (Az már csak a bónusz, hogy ennek az egy célnak, a sok kis céllal ellentétben még feltételei sincsenek, hisz szeretni mindig és mindenütt lehet. Számtalan kiscélunk marad elérhetetlen ilyen vagy olyan okból, sokszor nagyon szépnek és önzetlennek látszó célok is, a szeretet viszont mindig járható marad.)
A cél tehát úttá lesz, életúttá, visszatértünk oda, ahonnan indultunk, a címben szereplő gondolat minden ember személyes tapasztalatává válhat. Ez a cél út! A többi cél nem az! A kiscélok útszakaszok végét jelölik ki, a nagy cél az egész utat jelenti. A sok cél közül egyikért-másikért lehet küszködni pár hetet, hónapot, évet, az egy célért le lehet élni egy életet. Nemcsak Indiában, nemcsak keleten, bárhol a világon. Jézus mondja: Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet! Ugyanarról beszél, higgyünk neki, merjünk menni a zarándokúton, merjük kimondani, hogy kicsik vagyunk, tehetetlenek, de a Szeretetben növekedni akarunk, és ha valóban ezt tesszük, úttá válik az életünk, gyönyörű úttá, olyan úttá, ami valamennyi kiscélnál teljesebben emberi. Akkor majd azt mondhatjuk a végén, köszönöm Uram, hogy a megváltásban megadtad az esélyt, hogy az életem értelmes és fejlődő lehessen, köszönöm, nem tudom, mérhető-e az, amennyire éltem ezzel a lehetőséggel, de itt vagyok, és könyörülj rajtam, bűnösön!