Ahogy a természet az évszakok változását sok ezerszer pergetve fejlődik, ahogy a szellem feldolgozza és egyesíti magában az ellentétes hatásokat, hogy aztán azokból újabb szembenállásokat, de újabb szintézis vágyakat is teremtsen, a lélek is megszámlálhatatlan ciklust végigjárva, ismétlésnek tűnő örök visszatérések számolhatatlanul hosszú során át tisztul meg és válik egyre áttetszőbbé. Mindezért nem kell feltétlenül a többszöri reinkarnáció lehetőségére gondolnunk, egyedinek tűnő földi életünk során is átéljük ezeket a változásokat. Újra és újra elindulunk a Rendből, újra és újra felérünk csúcsokra, ahol mindig túlszaladunk, és a sikert elbizakodottságból fakadó bukás, szenvedés, végül pedig megszégyenülés követi. Utána a bűnben összetörve érthetjük meg mindig kicsit nagyobb bizonyossággal valódi helyzetünket, hogy milyen esendőek vagyunk, és mennyire fontos adnunk, gyógyítanunk, jót tennünk, ha földi életünket értelmessé akarjuk tenni. Az egyenes vonalú fejlődést körfolyamatok viszik. A szekért kerekeinek forgása hajtja előre, ezek az évszakváltozások pedig a mi lelki haladásunk mozgatói. Gyönyörűen beszél erről a Tavasz, nyár, ősz, tél és újra tavasz című koreai film, ahonnan azért merítettem némi ihletet az alább látható kis ábra elkészítéséhez.