...az Ént azonban sohasem találta meg igazából, mert gondolatainak hálójával akarta megfogni. Igaz, a puszta sem az Énje, s az érzékek játéka sem, de bizony a gondolkodás sem az Én, az értelem, a megtanult bölcsesség sem, az ősöktől tanult tudomány sem, hogy következtetéseket vonjon le, és az elgondoltakból új gondolatot szőjön. Nem bizony, ez a gondolati világ még nagyon is földi, és nem vezet célhoz, ha az ember meggyilkolja véletlenszerű, érzéki énjét, viszont az éppoly véletlenszerű gondolati és tudós énjét egyre csak hizlalja. Mindkettő, a gondolatok világa is, és az érzékeké is, egyaránt kedves dolog, mindkettő mögött ott rejtőzik a végső értelem, mindegyikre hallgatni kell, mindegyikkel kell tudni játszani, egyiket sem kell megvetni, se túlértékelni, mindegyikre addig kell hallgatni, míg meg nem hallja az ember a Legbelső Létező hangjait. Semmire sem akart úgy törekedni, mint arra, hogy e hang parancsának engedelmeskedjék, sehol sem akart időzni, mint ott, ahová a hang hívta. Gótama... semmit sem tartott előbbre valónak, mint hogy a hangnak engedelmeskedjék. Sem önmegtagadást, sem isteneknek való áldozást, sem rituális mosakodást, sem imádságot, sem evést, sem ivást, sem alvást, sem álmot, egyszerűen hallgatott a szíve hangjára. Így engedelmeskedni, nem külső parancsra, hanem a saját lelkének hangjára hallgatni, ily módon lenni, ez a jó, ez a szükséges dolog, semmi más nem szükséges...
(Részlet Hermann Hesse: Sziddhárta című könyvéből, a bejegyzés címe visszautalás az augusztus 20-i Megtartó csökkenés című blogbejegyzésre, a Pál Feri atya által említett legbelső vágyakra)