Azokkal a szülőkkel voltam, akiknek a gyermekei nem érkeztek meg az első busszal, aztán a másodikkal, sőt az összes többivel sem - mondta nagy levegőt véve. Aztán már nem jött több busz. A következő reménysugárt a kórházakból érkező listák jelentették, azok köré gyűlt mindenki. Még mindig emlékszem, hogy milyen nagy megkönnyebbülés ült ki azoknak a szülőknek az arcára, akik megtudták a hírt, hogy gyermekük súlyosan sérült, mert az azt jelentette, hogy legalább életben vannak. Késő éjjel egy pár, akiket személyesen is jól ismerek, még mindig nem tudta, hogy 14 éves lányuknak mi lett a sorsa. Végül már csak egy kómában fekvő beazonosítatlan sérült maradt egy kis helyi kórházban. Valaki leírta, hogy milyen sebhelyet találtak a nyakán, és ebből a barátom felesége rögtön tudta, hogy az ő lányukról van szó. Megöleltem őt, és azt mondtam: Ez nagyszerű! Amint kiejtettem ezeket a szavakat, jobbra néztem, a mellettük álló édesanya szemébe. Utolsó reménye akkor tűnt el. Azok a szemek...
(Részlet egy interjúból, mely Jens Stoltenberggel, Norvégia miniszterelnökével készült a július 22-i esemény után)
