Már megint meghalt egy diktátor, és én már megint nem tudok örömtáncot járni ellentétben sokan másokkal. Pedig milyen jó, hogy nagyobb a szabadság, milyen jó, hogy nincs önkény, milyen jó, hogy mostantól majd a nép akarata fog érvényesülni, és a nép által választott vezetők fogják irányítani az országot. Hmmm! Azért a nap akaratából valamennyi eddig is érvényesült, úgy érzem, hisz elég nehéz volt szétverni a Kadhafihoz hű akaratos erők nem is olyan kis táborát. Ők is a nép része, nem? Velük mi lesz? Ők majd arra fognak szavazni, hogy Kadhafi támadjon fel, és vezesse tovább az országot? Vagy majd szép lassan beletörődnek, hogy az a világ elmúlt, jön egy másik, és ahogy kibírták az előzőt, úgy majd ki fogják bírni a következőt is… A demokrácia jó dolog, és szeretem azokat, akik hisznek benne és küzdenek érte. Viszont én azokat is szeretem, akik nem esnek hanyatt attól a maszlagtól, amit a nyugat árul, amikor látszólag szellemi értékekről és humánumról beszél, közben pedig helyet és rendet csinál a világban a pénze biztonságosabb működéséhez, és mindehhez a nagyobb nyomaték kedvéért igen jelentős haderőt is felvonultat. Szóval ez gusztustalan és azokkal szemben is, illetve főleg azokkal szemben az, akiket most tényleg a boldogság tudata jár át, mert a többiekkel szemben meg egyenesen gazság. Afrikai országok vezetői elismerően, tisztelettel nyilatkoztak a diktátorról halála után. Nyilván ki akartak fejezni valamit vele, nyilván nem volt elég arcuk ahhoz, hogy beálljanak azoknak a bábuknak a sorába, akik a rájuk erőltetett kötelezőt szajkózzák. Mentsége persze mindenkinek van, önfenntartó és újratermelődő (és így sok tekintetben az élő szervezethez hasonlatos) az a társadalmi környezet, az a tudatformálódás, az az elvárás- és eszmerendszer, ahol az élethez, a sikerhez, vagy akár a küldetésig nemesedett emberi megvalósuláshoz a demokrácia minden eszközzel, vagyis akár fegyverrel történő terjesztése asszociálódik. (Ez elég komoly érv, hisz tulajdonképpen mindenki jó nagy százalékban azt nyögi vissza, amit mások mondtak neki, vagy ellesett tőlük azért, hogy a világban kicsit otthonosabban és kevésbé egyedül érezze magát.) A líbiai utcákon örömmámorban úszó tömegben, a hadműveleteket vezető politikusok és tábornokok között, de még az eseményeket tévén keresztül követő elégedett amerikai vagy európai átlagpolgárok sokaságában is bizonyára rengeteg mély lelket lehet fellelni, olyanokat, aki tényleg hisznek, és tényleg abban hisznek, amit tesznek vagy legalább mondanak, illetve részben (mekkora részben?) legalább, mert másik részében az ő életük is ugyanolyan ellentmondásos és töredékes, mint az összes többi emberé. Az ő életük is ugyanolyan, mint azé, aki 42 éven keresztül finoman mondva erős kézzel vezetett egy országot, de az is lehet, hogy a végén tényleg kegyelemért esedezett. Isten legyen könyörületes mindannyiunkhoz!