Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyság, abban a királyságban pedig - mint általában a királyságokban - élt egy bölcs és jóságos öreg király. Annak a királynak volt két gyönyörű szép lánya, az idősebbiket Lí-nek, a fiatalabbikat Lá-nak hívták. Király és a királyné együtt nevelgették őket nagy-nagy békében és boldogságban, nem győztek betelni lányaik kedvességével, mosolygós arcukkal, napsugaras természetükkel. Olyan tündéri teremtés volt mind a két lány, hogy előbb-utóbb hírük ment az egész birodalomban, a legeldugottabb falvakban is állandóan róluk beszélt mindenki, arról, hogy sehol másutt a földön nem él olyan aranyos teremtés, mint ők ketten. Szüleik vigyáztak is rájuk úgy, mint a szemük fényére, a palota kertjének kerítésén túlra nem is mehettek ki egyedül, nehogy véletlenül is valami rossz történjék velük.
Nőttek, nődögéltek a lányok, és kedvességük, bájuk az évek során semmit sem apadt. Csilingelő nevetésüktől, lágy, finom mozdulataiktól, éneküktől, szavaiktól varázslatos jó érzés támadt mindenkiben, aki csak találkozott velük. Egyik nap azonban megtörtént a baj.
Lí éppen a kertben játszott, húgával, Lá-val, amikor a kerítés túloldalán hirtelen nagy zajongás hallatszott. A nép tódult össze, méghozzá azért, mert vándorszínészek érkeztek a városba. A királynak akarták bemutatni előadásukat, ő azonban valahonnan már ismerte a színészeket, és nem kedvelte őket különösebben. Nem is nagyon akart szóba állni velük. Megengedte nekik ugyan, hogy játszanak, de azt nem, hogy az előadást a királyi palota előtti téren rendezzék meg, csak a városszéli libalegelőn adott helyet számukra. Lí nem értette, hogy édesapja miért ilyen elutasító, és elhatározta, hogy ő bizony megnézi az előadást akkor is, ha a királyi család többi tagja nem megy el. Biztos volt abban, hogy édesapja nem engedné, így hát meg sem próbált kéredzkedni. Helyette se szó, se beszéd, uk-muk-fukk, egyszerűen megszökött hazulról. A vacsora után osont ki a konyha mögötti kiskapun, amelyen keresztül a szakácsok jártak ki és be, és amelyen keresztül a királyi palotát a pompásabbnál pompásabb lakomák elkészítéséhez szükséges húsokkal, zöldségekkel, gyümölcsökkel, liszttel, tojással és még kitudja mi minden jóval látták el a szorgos alattvalók. Lí most nem mosolygott, bántotta, hogy olyat tesz, amit édesapja nem engedne meg, de a kíváncsiság, hogy vajon mi az, amit megtiltana neki, ezúttal erősebb volt a szófogadatlanság miatti szégyennél. Utcáról utcára haladt, nem kellett mást tennie csak követnie a város sok lakóját, akik szintén a legelőn felállított színpad felé igyekeztek. Mire odaért már nagy tömeg gyűlt össze, a nézők egyre türelmetlenebbül várták az előadás kezdetét. Lí is talált helyet magának, és ő is azt akarta, hogy a színdarab minél hamarabb kezdődjék. Soha nem volt még egyedül a palotán kívül, és bizony szokatlanul, sőt kellemetlenül érezte magát.
Szerencsére vagy nem, de az előadás csakugyan elkezdődött nem sokára. A színpadon sötét ruhába öltözött, furcsa alakok jelentek meg, akik valamilyen csatajelenetet adtak elő. Durva kiabálás, verekedés zajlott sokáig, trágár beszéd hangzott, Lí nem igazán értette, hogy mit játszanak, de egy csöppet sem tetszett neki. A csata aztán véget ért, de a darab nem lett vidámabb utána sem. Még furcsább alakok lepték el a színpadot, össze-visszatáncoltak, és egyre gonoszabb, egyre ördögibb hangulat uralkodott el. Végül csend lett, de a csend is csak fokozta a feszültséget, majd megjelent egy nagyon magas, fekete köpenyes, álarcos óriás, akitől mindenki rettenetesen megrémült. Lí nem bírta tovább, eldöntötte, hogy nem marad, megy haza, felpattant helyéről, de jaj, akkor egy másik óriást pillantott meg, és nem is a színpadon, hanem pont abban az irányban, amerre indulni készült. Megfordult és futott volna másfelé, de hirtelen ott is egy óriás termett. Végül már mindenütt álarcos óriásokat látott, nem volt szabad út semerre, körülvették őt minden felől, sőt egyre közelebb jöttek hozzá, és egyre rémisztőbbnek tűntek. Lí teljesen kétségbe esett, földbe gyökerezett a lába, mozdulni sem bírt, a félelemtől hideg verejték öntötte el. Tehetetlensége végül kiáltásba tört ki: segítség, segítség, segítség - kiáltotta, ahogy csak a torkán kifért.
Saját rémült hangjára ébredt fel. Fázott, reszketett, azt sem tudta, hogy hol van. A libalegelőn már senki sem volt, a színpad még állt, de a városlakók rég hazamentek. Kábán, összetörve, vacogó foggal indult el hazafelé, de nem kellett sokáig bolyongania, édesapja már órák óta és mindenütt kereste, hamarosan rá is talált csavargó lányára. Sírva ölelte magához, zokogott, zokogott, zokogott, mintha könnye folyásának nem akarna vége szakadni soha. Így értek vissza együtt a palotába, édesanyja és húga, Lá is mérhetetlen megkönnyebbüléssel örvendezett megkerülésén. A legszebb szobába, a legdrágább dunnák közé fektették le szülei Lí-t, és olyan szeretettel vették körül, mint talán még soha addig.
Lí hamarosan elaludt, és másnap reggel arra ébredt, hogy nem tudja álmodik-e vagy sem. Valóság-e az, hogy édesapja és édesanyja ott van körülötte, és jóságosan ápolja, vagy csak álmodja? Vagy azok a fekete szörnyek a valóságosak, azok az álarcos óriások, akiket tegnap látott az előadáson? És attól a naptól kezdve ez a bizonytalanság teljesen hatalmába kerítette. Nem tudta megmondani, hogy mikor álmodik, és mikor van ébren, állandóan kételyek közt élt, akármi történt vele, akár jó, akár rossz, akár valóságosan, akár az álmában, ő nem tudta eldönteni, hogy igazából úgy van-e, vagy csak a káprázata játszik. Szülei sem tudtak segíteni rajta, hisz róluk sem tudta megállapítani, hogy valóban és igazán ott vannak-e, vagy csak álmodik róluk éppen. Hiába mondták neki, hogy itt vagyunk lányom, itt vagyunk, az édesapád, az édesanyád van itt, segíteni akarunk Neked, ő nem volt biztos bennük, nem volt biztos magában, nem volt biztos semmiben. Húga, Lá is szerette volna ismét olyannak látni nővérét, amilyen ő azelőtt a gyászos végű este előtt volt, mit meg nem tett volna érte, de ő sem boldogult vele. Édesapja királyi tekintélyét és kapcsolatait is latba vetve messze földről hivatott mindenféle bölcseket, de egyikük sem tudott segíteni, mindegyik mondta Lí-nek az okosabbnál okosabb érveket, de nem hatott rá semmi.
Egyszer aztán egy javasasszony állított be, szinte hívatlanul, egy cseppet sem volt bizalomgerjesztő, az udvari nép már csaknem kipenderítette, amikor a király, aki egyetlen esélyt sem akart elmulasztani, közbelépett és megtiltotta szolgáinak, hogy bántalmazzák. Odavezette a lányához, aki addigra már teljes révületben és tanácstalanságban töltötte napjait és éjjeleit. A javasasszony megfogta a lány kezét, hosszan a szemébe nézett, és így szólt hozzá:
- Egyetlen módon gyógyulhatsz meg, lányom. Valakinek, egy férfiembernek, el kell mennie az üveghegyeken túlra, le kell győznie a hétfejű sárkányt és el kell hoznia számodra a megkülönböztetés rózsáját. A megkülönböztetés rózsája mondja meg egyedül, hogy mikor vagy ébren, és mikor álmodsz, mert a megkülönböztetés rózsája a valóságos életben mindig fehér, az álomban viszont mindig piros. Az út azonban, mely e rózsához elvezet, és a harc, amit annak az embernek meg kell vívnia érted borzasztóan nehéz, és csak akkor van esélye a sikerre, ha előtte megérinted, megcsókolod és megígéred neki, hogy feleségül mész hozzá, mihelyt visszatér a rózsával.
A javasasszony csak ennyit mondott, sarkon fordult, és azon nyomban eltávozott. Lí hallotta is meg nem is a szavait, de nem tudott mit kezdeni velük, hisz ezúttal sem tudta eldönteni, hogy azok valóságosan elhangzottak-e, vagy csak álmodta őket. Édesapja is hallotta, de nem szólt semmit, viszont mélyen elgondolkodott. Gondolkodott Lí is, nem is egy napot, nem is kettőt, hanem három egész hónapon át, és a harmadik hónap végére azt gondolta ki, hogy megfogadja a javasasszony tanácsát, hisz az élete olyan borzasztóan sivár és reménytelen így, hogy annál akármi is csak jobb lehet. Szólt hát édesapjának, hogy hirdettesse ki az országában: bátor jelentkezőt keres, aki elmegy az üveghegyeken túlra, megküzd a sárkánnyal, levágja mind a hét fejét és elhozza neki a megkülönböztetés rózsáját. Úgy hirdessék - mondta - hogy azt, aki vállalkozik az útra, az érintésem és a csókom fogja bátorítani, valamint ígéretem, hogy feleségül megyek hozzá, ha valóban azzal a rózsával tér vissza.
Ki is hirdette a király abban a minutumban, szétkürtölte mindenfelé, mégsem tódultak a jelentkezők. Addigra az országban már mindenki tudta, hogy mi történt Lí-vel, mindenki tudta, hogy a régen fényesen tündöklő, csilingelő hangú, bájos királylány megtört, fonnyadt, beteg és tanácstalanságában hervadásnak indult. Kinek kell az ilyen királylány, ki az, aki kockáztatná az életét érte? Várta a király, hogy jön majd valaki, de csak nem termett vállalkozó királysága egyetlen szegletében sem.
Aztán egy nap, amikor a király már minden reménnyel felhagyott, és végleg elsiratta lánya sorsát, egy szegénylegény zörgetett a palota kapuján. Vézna volt, és elég bénácska is, de mégis azzal állt elő, hogy ő bizony elmegy az üveghegyeken túlra, legyőzi a sárkányt és elhozza a megkülönböztetés rózsáját, ha Lí előtte megérinti, megcsókolja, és megígéri neki, hogy a sikeres út végén feleségül megy hozzá. A király megrökönyödött, éppenséggel nem arra számított, hogy egy ilyen tökmag Jankó fogja megszabadítani a lányát, de hát mit volt mit tenni, nem volt nagy választék, elfogadta hát az ajánlatot. Odavezette a lányához, aki megérintette, megcsókolta, és az ígérettel, hogy felesége lesz, ha elhozza azt a rózsát, útjára bocsájtotta. A király csak hümmögött magában: jó-jó, nem jut el ez a legény semeddig, ha meg mégis, a hétfejű sárkánnyal akkor sem tud elbánni!
Hümmögött a királyné is, hümmögött Lá is, de azért egy kicsit, a szívük legmélyén mégis bizakodtak. Hátha, hátha sikerülne, hátha sikerrel járna, hátha meglenne az a rózsa, amelyik kigyógyíthatná Lí-t, ebből a szörnyű nagy betegségből, eltörölné róla ezt a fertelmes átkot. Igen, picit bizakodtak, még egymásnak sem merték bevallani, de külön-külön mindegyikük napjában többször is felment a palota legmagasabb tornyába, ahonnan a legmesszebbre lehet látni, és a határt kémlelték, hogy nem jön-e az a kis vézna legényke egy csodás rózsával, amely Lí boldogságát jelentené.
Teltek-múltak a hónapok, tél lett, be kellett fűteni a palotába, és Lí még mindig nem tudta, hogy mikor álmodik, és mikor van ébren. Egyre rövidebbek lettek a nappalok, aztán eljött az év legsötétebb napja, hogy utána ismét egyre több fény érje a földeket. Tündöklő hótakaró borította a tájat, szikrázott a fény, és nagyon tiszta időben az üveghegyek körvonalai is felsejlettek a távolban. Vajon hol jár a mi legényünk, sóhajtott fel ilyenkor a király, és sóhajtására bizony sokszor sóhajtás volt a válasz is, vagy a feleségétől vagy valamelyik lányától.
Aztán eljött a tavasz, elolvadt a hó, sarjadni kezdett a vetés, a parasztok nekiláttak a mezei munkáknak, kezdett felpezsdülni az élet a hosszú téli csend után. És egy verőfényes reggel messzi földről érkezett lovag kért bebocsájtást a királyhoz. Lovag volt csakugyan, vagy inkább a szegénylegény, aki oly sok hónapja nekivágott a rettenetes útnak, nehéz lett volna megmondani, mert bizony hasonlított ahhoz a vézna kis tökmag Jankóhoz, aki akkor a próbára jelentkezett, de mégsem úgy nézett ki már. Miközben az út borzasztó veszélyeit leküzdötte, megerősödött, megemberesedett, és most szál egyenesen állt meg a király és a királyné előtt, és ami számukra még sokkal-sokkal fontosabb volt, kezében a megkülönböztetés rózsája virított tündöklő fehéren. Több se kellett, ölelték, csókolták örömükben, és hívták a lányukat, Lí-t, és amikor Lí meglátta a fehér rózsát ő maga is kivirágzott hirtelen a boldogságtól, hisz végre tudta, hosszú-hosszú évek bizonytalansága után most először tudta egészen biztosra, hogy az a pillanat ott a boldog, nagyon boldog szüleivel, a lovaggal, aki elment és visszajött érte, a palota, az ország, a tavaszi zsongás, az egész élete, szóval minden, ami körülötte van a legteljesebb és legtisztább valóság.
Volt nagy lakodalom, hét éjen és hét nappalon át folyt a mulatság, és Lí olyan gyönyörű volt, mint kicsi korában, amikor mindenki csodájára járt, sőt lehet, hogy még annál is szebb. Király, királyné, Lá, Lí és a lovaggá változott szegénylegény százszor is boldogan ölelték egymást örömükben. Itt a mese vége, aki nem hiszi, járjon utána. Ja, és majdnem elfelejtettem mondani: Boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
