Pontosan egy éve teljesen hirtelen ötletből kiindulva minden előtanulmány és töprengés nélkül elkezdtem írni egy internetes naplót (blogot, bár ezzel a szóval azóta sem sikerült megbarátkoznom). Nem volt kimondott célja, és azóta sincs. Nem tudom, hogy mi táplálja, és azt sem tudom, hogy meddig viszi a lendület. Van egy szál, egy törekvés, egy kifejeződési vágy, szorosan gyökerezik az életemben, mégis azt szeretném, ha ez a szál nemcsak az enyém lenne, hanem a nagy, a mindent átfogó ölelés kis része is lehetne. Kis rész, egy a hét milliárdból, nem akarok sem többet, sem kevesebbet odatenni annál, mint amennyit bárki más is odatesz.
A szavak, talán szerencsére, nagyon-nagyon keveset mondanak el. Egy év alatt sok olyan bejegyzés született, amelyet már most is gyerekesnek, éretlennek, meghaladottnak érzek, de nem bánom, hogy megjelentek, és nem is fogok letörölni egyet se, mert az útról szól valamennyi, arról kell szólniuk, nem pedig a vélt, és teljes bizonyossággal soha nem azonosítható előrehaladásról.
Most egy gondolat foglalkoztat még. Olvasóimra gondolok, akik ellátogattak a kisbolygóra, hisz nélkülük ez a napló már nem élne. Megtiszteltetek azzal, hogy elolvastátok a soraimat, azzal, hogy érdeklődtetek, megkerestetek, időt szántatok rám. Valami átment valami visszajött, és hiszem, tudom, hogy a két áramlásból valahol valami felépül. Köszönöm!
