Pár nappal ezelőtti bejegyzésemhez érkezett egy észrevétel, amely őszintén, tisztán, (sőt gondolom, hogy szerető szándékkal), de mégis egy félreértés terhe alatt értelmezte szavaimat. Ahhoz a bejegyzéshez egyébként már korábban írtam egy kis utószót a tényleges tartalom után bízva abban, hogy legalább azáltal jó irányba segíthetem olvasóimat, akik így nem fognak elmenni a valódi üzenet mellett. Lehet, hogy túl sokat vártam tőlük, lehet, hogy mindez még nehezebb téma annál, mint amilyennek elsőre gondoltam. (Egyébként nagy gonddal, több hónapon át finomítva, simítva, árnyalva írtam meg azt a bejegyzést, hisz én magam is éreztem, hogy nem egy evidenciáról írok, de úgy látszik, hogy még ennyi erőfeszítés is kevésnek bizonyult.) Az észrevételt nem érzem helyénvalónak idemásolni, azok nem az én szavaim, azokkal nem gazdálkodhatok, de nincs is szükség rá, mert az ennyiből, meg a válasz jó részéből, amely viszont lentebb következik, ki is lehet találni, hogy körülbelül milyen hangulatú, jellegű lehetett. Azt azért leszögezem, hogy nem akarok semmi rosszat mondani az írójáról, sőt azt is ki kell mondanom, hogy még segített is egy újabb lépéssel közelebb jutni ezeknek az engem már régóta foglalkoztató gondolatoknak a tisztázásához. Tehát köszönöm neki.
Nagyon rosszak azok a reflexek, amelyek az anyagi és a szellemi kettéválasztásában minőségi különbségtételt látnak. Olyan mint, amikor a déli sarkot előbbre valónak tekintjük az északinál, a fentet előbbre valónak tekintjük a lentnél, a nappalt többre tartjuk az éjszakánál, az örömöt többre tartjuk a bánatnál. (Pedig ezek a párok mind olyanok, hogy az egyik fele a másik nélkül nem is létezhetne, egymást olyan mértékben feltételezik, hogy teljesen értelmetlen lenne minden olyan gondolkodás, amely az egyikről szól, miközben a másikról hallgat.) Sajnos kultúránk, szemléletünk, európaiságunk szinte a gyökerénél lett megfertőzve ezzel a hamis szétválasztással. Arisztotelész óta binárisan, igen-nem, igaz-hamis, fekete-fehér fogalmakkal próbáljuk megragadni azt a valóságot, amelyről például a kvantummechanika már réges-régen bebizonyította, hogy egész másmilyen. Borzasztóan átjár és meghatároz minket ez a modell, és Belőled is ez a gondolkodás szól, amikor hímsovinisztának értelmezed soraimat, hisz Te is egy jogtalan értékítélet (az anyagi világ lebecsülése a szellemi világgal szemben) vonalán teszed ezt. Azt gondolom, hogy a XXI. század emberének ezzel majd egyre inkább szakítania kell, illetve azt gondolom, hogy az egész másként összerakott keleti ember hangja már most is hallótávolságon belül van. (Mindaz, amiről beszélek, egyébként nagyon ősi dilemma, már a hatezer éves Tao is azzal küszködött, amivel a ma embere, aki, miközben nekilát, hogy rendet tegyen maga körül - illetve pont azáltal - az esélyét is elvágja annak, hogy a rendre rátaláljon. Nem értjük, hogy mért visz végbe az, aki nem cselekszik, nem értjük, hogy mért halad az, aki hátrahúzódik, mért marad meg az, aki nem őrzi magát. Nem értjük? Dehogynem, csak nem merjük bevallani, hogy értjük.) Próbáljunk meg nem osztályozni, nem antagonisztikus szembeállításokban gondolkodni (illetve ha már szembeállítunk, akkor a szintézisekért is tegyünk legalább ugyanannyit), hanem megérteni és megélni azt, hogy ami ellentétnek látszik, az sokkal inkább ugyanannak az egynek a dinamikához, a fejlődéshez, az élethez szükséges két arca, és a köztük fellépő feszültség tulajdonképpen nem más mint az a közeg (az egyedüli olyan), amelyben az Élet Fája növekedhet, a Teremtés teljesebbé válhat, a Kibontakozás megtörténhet. Ha így gondolkodsz, eltűnik írásom bántó éle is, és feltárul a pozitív, hívó üzenet. A vicc az viszont, hogy csak akkor, mert amíg sorolunk, addig a sorolásunk minket magunkat köt meg a legjobban. Annyira, hogy nem is merünk foglalkozni valódi feladatainkkal, de még jobb azt mondani: nem engedjük meg "valódi feladatunknak", hogy foglalkozzon velünk. Pedig van dolgunk bőven, hisz a szellem az anyag nélkül ugyanúgy tehetetlen és csonka, mint az anyag a szellem nélkül. A hangsúly itt most az "ugyanúgy"-on van :-)!
