Életünk első felében mindig máshová száműzzük a negatívot, a rejtélyest, az ijesztőt és a kétséget, ezáltal gyors és szilárd egostruktúrára teszünk szert, amely működik is egy darabig. De az efféle felosztás nem objektív igazság! Csak abban segít, hogy elérjük magántermészetű céljainkat. Ezt az egyirányú túlkompenzálást végül meg kell szüntetnünk, és ki kell egyensúlyoznunk. Ez az integráció - vagy ahogy szívesen nevezem: "megbocsájtás mindennek" - maga a növekedés, az érettség, a szentség.
Mindaz, amit e kitalált eszményi ego érdekében elkerültünk, életünk második felében igaz barátként és tanítóként kezd visszatérni hozzánk. Akiket korábban a tevékenység jellemzett, azok most gondolkodóvá válnak, akik az érzéseik hatása alatt álltak, azok most aktív cselekvők lesznek, a gondolkodók megtanulnak érezni, az extravertáltak introvertálttá válnak, a vizionáriusok gyakorlatias emberekké lesznek, a gyakorlatias emberek pedig víziókra kezdenek vágyni. Mindannyian azok felé a helyek felé haladunk, amelyeket elkerültünk az elmúlt negyven évben, és barátaink alig hisznek a szemüknek. Most már értjük, miért látja Jézus mindig szívesen a kívülállót, az idegent, a megsebzettet. Ő az élet második felének embere volt, aki azt az irigylésre nem méltó feladatot kapta, hogy egy olyan történelmet, egyházat és kultúrát tanítson, amely javarészt az élet első feléhez tartozott, és velük kellett megértetnie magát.
Figyeljük csak meg ezt a veszélyes és befogadó gondolkodást: Atyátok "felkelti napját jókra és gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is" (Mt 5,45). Vagy: "nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjétek! Hagyjátok hadd nőjön mind a kettő az aratásig!" (Mt 13,29-30). Ha ilyen hajmeresztő gondolkodással álltam volna elő morálteológia órán, biztosan megbuktam volna!
Meg vagyok győződve róla, hogy Jézus volt az első kettősségektől mentes gondolkodó a Nyugaton (bár Hérakleitoszhoz hasonló filozófusok voltak), de a tanítását gyorsan átszűrték a görög dualisztikus logika szűrőjén. A dualizmustól mentes bölcsesség egyszerűen nem előnyös, amikor az ember erős csapatot akar létrehozni, alapelveket akar tisztázni, vagy be akarja bizonyítani, hogy az ő eszméi magasabb rendűek mások eszméinél. Ebben az életszakaszban a valódi bölcsesség ájtatos és veszedelmes költészetnek tűnik. És ebben a szükséges korai életszakaszban az efféle figyelmeztetések valószínűleg helyénvalóak! De annak is ez az oka, hogy a papoknak és a szellemi tanítóknak az élet második felében járóknak kell lenniük, amiképp ezzel magyarázható az is, hogy amikor fejlődésünk korai szakaszában hallottuk Jézust, sokunk kiforgatta, saját érdekeinek megfelelően alakította, vagy félvállról vette az ő csodálatos gondolkodását.
Először tehát tisztáznunk kell a dolgokat, mielőtt finom megkülönböztetéseket tehetnénk. A dualisztikus gondolkodás segít abban, hogy eljussunk a megfelelő helyre ("Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is" (Mt 6,24)), de a kettősségektől mentes bölcsesség, amelyet sokunk kontemplációnak nevez, szükségessé válik, ha már megérkeztünk. "Azt választottam, hogy az Istennek szolgálok, de mit jelent ez?" A kettősségektől mentes gondolkodás előfeltétele, hogy birtokoljuk a dualisztikus valóságot, de azt is fel kell ismernünk, hogy az önmagában elégtelen a szeretet, a szenvedés, a halál, Isten és a végtelen nagy kérdéseinek megválaszolására. Röviden mindkettőre szükségünk van.
Részlet Richard Rohr Emelkedő zuhanás című könyvéből
