Az elmúlt hetek levelezései után még határozottabban érzek kirajzolódni egy rést a mai magyar balliberális értelmiség beállítottsága és az én személyes hozzáállásom között. Számukra a megkülönböztetés pozitív üzenete alapvető, én azt mondom, túlságosan is az. Valóban el lehet menni ebbe az irányba, jó szándékkal is, de azt tudni kell, hogy ez az irány is veszélyes. A semmit nem mondok, és semmiben nem foglalok állást, mert semmihez nem értek hamis alázatával szemben persze ez egy jó ellenpont, de vigyázzunk, mert amit teszünk, annak nem az ellenpontjához képest kell megállnia a helyét, hanem önmagában. Nem akarok senkit lebeszélni semmiről, de azt szeretném, ha mindenki amit tesz, azt annak tudatában tenné, hogy a megkülönböztetés bizony nagyon kétélű kard, és az ember csak korlátozottan képes rá. Nem véletlenül félt tőle minket Jézus is, és mondja, hogy hagyjuk nőni a konkolyt a búzával együtt. Ő majd szétválogatja a végén, ő a nagy rendező, nem mi vagyunk azok. Vigyázz, nem azt mondom, hogy ezzel minden el van intézve, mert igeverseket nem lehet kiemelni a Bibliából, az egészet egyben kell nézni, csak arra szeretnék emlékeztet, hogy ez a súlyos mondat valamiért mégis elhangzott. Nagyon félek a magabiztosságtól, és nagyon nehezen tudok vele mit kezdeni, még akkor is, ha az a magabiztosság egy "jó ügy" mellé áll (történelmi példák ezrei bizonyítják, hogy a félelmem nem alaptalan). Az ember nem tud, nem lát, nem ért, az ember tapogat a sötétben, és abból, amit kitapogatott megpróbál összerakni valamit. Lehet, hogy ez az óvatosság egy csomó forradalmi lelkületet kivesz a felszínen, de biztos, hogy visszatérül a mélyben, vagyis ott, ahol sokkal nagyobb szükség van rá, és sokkal hatóbb is minden. Ez nekem nagyon hiányzik sok körülöttem lévő embertársam reakciójából és szomorúan tudom csak szemlélni ezt a hiányt. Paradox, és nagyon illusztris módon mutat egy törést, hogy azok, akik ma a demokrácia védelmében zászlót bontanak, észre sem veszik, hogy Szókratész, a demokrácia atyja annak idején kiitta a méregpoharat, mert a többség véleményét kötelezőnek érezte elfogadni, még akkor is, ha az az életébe került. Tette ezt abból az alázatból, hogy ő sem lehet tévedhetetlen, és a valóban minden emberben ott lakó hatalomvágy kijátszására általa kigondolt szabályokat magára nézve is érvényesnek fogadta el. Az ő tette itt van velünk évezredek óta, élő, ható példa, amíg ember él a földön, figyelmeztetni fog minket valami nagyon fontosra, nem úgy, mint azok a porkavarások, amelyeket ma csinálunk a demokrácia védelmében, és amelyek éveken belül teljesen elenyésznek majd.
Gondolom, hogy bármit lehet tenni, és gondolom, hogy nem nekem kell megmondani senkinek sem, hogy mi a dolga. De nem gondolom, hogy az a tett, amelyet nem hat át saját esendőségünk és korlátozott ítélőképességünk tudata, amely mögül hiányzik a lehetséges ellentétes kimenetelek drámai kettősségének megértése, nem lenne veszélytelen, sőt inkább azt gondolom, hogy nagyon is veszélyes, és még az a jobbik eset, ha terméketlen marad. Tudom, hogy nem lehet ezzel takarózni, és ezért nem csinálni semmit, arra is van ige a Bibliában, az a kockázatkerülő, talentumát elásó ifjú esete. Nem is akarok így tenni, én is élek, döntéseket, komoly döntéseket hozok nap, mint nap. De ezt az utóbb említett bibliai verset, meg az előbb említettet tegyük egymás mellé, és éljük meg az utolsó porcikánkig azt a (valójában látszólagos, de nekünk egyelőre még nagyon valóságosnak tűnő) feszültséget, amely a kettő között van. Ne felejtsük el az egyiket a másik kedvéért, vagy fordítva, nyilván bármelyik könnyebb lenne magában, de mind a kettőt mondta Jézus, és nem véletlenül. Ahogy a körülöttünk lévő világ ellentétetekből épül fel (szerencsére), úgy mi magunk is (szerencsére), és a drámai feszültség nem csak véletlenül van, hanem azért, mert attól tudunk fejlődni, változni, alakulni, hisz a világ körülöttünk csak akkor fog megváltozni, ha mi magunk is megváltozunk benne.
