Mottó: Sárból igen. Erényekből nem lehet embert gyúrni (Ancsel Éva)
Azt gondolom, hogy az emberben még óriási tartalékok vannak, és előbb-utóbb (valószínűleg nagy áldozatok árán) el is fog jutni oda, hogy ezeket a letapadt "energiáit" odaadja egy valódi szolgálatra. Van egy barátom, vele levelezgetek, többször szóba kerül a szabadság problematikája. Érdekes ellentét húzódik a szabadság körül, hisz nagyon úgy néz ki, hogy a szabadság valami olyasmi, amire az ember nem igazán alkalmas, mondhatjuk úgy, hogy nem tud vele mit kezdeni, mégis hallatlanul fontos, hogy mindenkinek megadjuk, hisz csak az az ember fogja felismerni eltévelyedését, és azt, hogy valójában nagyon is szolgálatra teremtette őt az Isten, aki megjárta a maga szabad útját, sőt a poklok poklát is benne. Pont az a baj, hogy nincs szolgálat máshogy, aki nem megy el, soha nem fog megtérni, a nagy utazás előtt az emberek csak mórikáznak, életük egy alvó vulkán felszínén zajlik, ahol csak átvett sablonok alkalmazására, látszat megoldásokra, hazugságokra, önbecsapásokra, elfojtott agressziókra telik. Jó kisfiúként vagy jó kislányként szót fogadni az ember nem képes az élete végéig, annál mélyebb és viharosabb a lélek és a létezés. Ezt a Katolikus Egyház sajnos egyáltalán nem érti. Előír, szabályoz, rendelkezik, elvár és ezáltal szinte automatikusan bezárja híveit egy olyan szűk térbe, ahol soha nem fognak (mert nem tudnak) tudatos, érett, kiteljesedett, szabad, szabadon szolgáló emberekké, hívőkké válni. Van a Bibliában egy elég közismert történet, amelybe ez végtelenül egyszerűen, mégis csodálatos teljességgel bele van fogalmazva. A tékozló fiú esetére gondolok, akit a szerető atya - nagyon jól értve őt, és mindazt, amin keresztül fog menni - elenged, és pont azért, mert tudja, hogy másképp soha nem fog visszajönni, és soha nem lesz az övé, mint ahogy a bátyja nem is megy el, és nem is tartozik hozzá úgy tényleg. A bátyja az, akinek a látszat tisztesség fontosabb a szeretetnél, ő az igazi negatív hőse a történetnek, ő vall kudarcot, mert ő az, aki nem vállalja az életét, magát, saját maga mélységeit, és így persze soha nem is fogja lebontani azt a falat, amely közte és atyja között húzódik. Igen, szolgálni az tud, aki végigjárja a saját magával való szembesülés útját, ahhoz pedig szabadság kell, elengedhetetlenül szükséges, viszont ez a szabadság félelmetes, fájdalmas, és oda bizony csak nehéz szívvel lehet elengedni valakit, és utána vissza kell várni őt, és kémlelni kell a határt nap mint nap, hogy jön-e már, és ha nem jön, akkor az fájni fog, és azt a fájdalmat el kell viselni. Azt hiszem, hogy a szabadságról csak ilyen kontextusban szabad gondolkodni, épp elég szép kontextus az így is. Mindannyiunkban óriási fehér foltok vannak, és nagyon fontos a bejárás, amely elvezet ezekhez a fehér foltokhoz. Útjainknak valószínűleg ez a legbensőbb, legvalódibb értéke, és nem azok az "eredmények", amelyek kívülről látszanak. Ha ezt nem tudjuk, nem vesszünk figyelembe, a feje tetejére állítjuk a piramist, és azért fogunk háborúzni a körülöttünk lévő struktúrákkal, hogy ne magunkkal kelljen. Ez egy nagyon komoly veszély, de az is igaz, hogy erre is mindenkinek magának kell rájönnie, és nem tőlem kell elhinnie, illetve nem is egyszer kell rájönnie, hanem nap mint nap meg kell küzdenie érte. Vagyis vedd úgy, hogy nem mondtam semmit :-)! Ahhoz képest persze mégis csak írtam pár sort, és csak bízom abban, hogy nem haragszol meg érte. Ha így van, köszönöm!
(E kis írásommal, amely egyébként egy valódi levélként született, szeretettel tisztelgek Keresztes László, római katolikus pap barátom előtt is, aki nagyon sokat tett értem, és nagyon sok évvel ezelőtt egy kisközösségi alkalom során először értelmezte, és tette tudatossá bennem a tékozló fiú történetének kettős jelentését.)
