Mottó: Minőségét nem maga mutatja, és nem az, hogy mit mond saját érdekében,
Hanem az, hogy megtalálja-e helyét a létezők kapcsolatrendszerében
Valamelyik atomfizikus írja (azt hiszem Planck), hogy a dolgok nem önmaguktól jók vagy rosszak, hanem attól, hogy éppen hol vannak. A zsíros kenyér a tányéron étel, a padlón szemét, az autó a garázsba való, de a játszótérre nem, a trágya a szántóföldön jó, az előszoba kövéről viszont fel kell takarítani. Lehetne még sorolni, és így van az elvontabb dolgokkal is. Van amikor értelmes dolog egy adott munkát elvégezni, és van amikor egész más a prioritás, van olyan, hogy ki kell mosni egy szaros gatyát, és van olyan, hogy hagyni kell gyűlni a szennyest, van olyan, hogy szerelmeskedni kell, és van olyan, hogy nem szabad hozzáérni valakihez egy újjal sem. Egyébként a Prédikátorok könyvének híres versei (Ideje van...) ugyanerről szólnak, vagyis semmi új a nap alatt, de még ennél is tovább lehet menni, ha a múltkori levelezésünkre, illetve a tékozló fiú történetére utalok vissza. Amit bűnnek ítélünk meg, és úgy gondoljuk, hogy na, ezzel a szóval aztán jól elintéztük, az sokszor nem más, mint a teljesen normális fejlődési folyamat egyik állomása. Kudarca, egy síkon persze az, de attól még valószínűleg szükséges, és kikerülhetetlen. (Persze ezt nem szeretjük bevallani, mert ettől megnyílnak a szakadékok, de hát az se jobb, ha vannak a szakadékok, csak éppen nem beszélünk róluk.)
Ebből persze az is következik, és nagyon fontos, hogy feladatunk nem annyira a dolgok szétválogatása, hanem inkább azok elrendezése. Semmit sem kiszórni, viszont mindent a helyére tenni. Egyik korábbi levelemben elhangzott az entrópia szó (a körfolyamatokkal kapcsolatban, amelyeknek megvan az a kellemes tulajdonságuk, hogy legalább nem növelik az entrópiát). Nagy kérdés az, hogy az ember képes-e növelni a legtágabb értelemben vett rendezettséget. Sokszor úgy tűnik, hogy nem, mert amíg rendet tesz a külvilágban, addig a káoszt növeli saját magában. Én azt gondolom, hogy ez utóbbi is csak egy válságjelenség, és pont abból fakad, hogy a külvilág és a belső szétválik, és így a kettő között megbillen az egyensúly. Vagyis az ember úgy tesz rendet maga körül, hogy közben magát a közegből (a "maga körül"-ből) kivonja. Ez már majdnem skrizofénia, de a szomorú az, hogy mégis így élünk. Itt van körülöttünk ez a világ, amelyben láthatólag minden azért van, hogy az emberrel legyen valami. Ha a gravitációs állandó pár milliomod résszel nagyobb vagy kevesebb lenne, valószínűleg nem jöhetett volna létre az élet az univerzumban. De létrejött, annyira finoman, és annyira pontosan ki lett játszva ez a paraméter is (mint ahogy még egy tucat másik), hogy végül mégis csak itt vagyunk. Tulajdonképpen felfoghatatlanok azok a folyamatok, amelyek idáig vezettek, és felfoghatatlan annak a harmóniának a teljessége, amelynek a szívében mi emberek megszülettünk. Amit a zenében ebből visszahallunk, az csak egy nagyon pici hasonlat, egy halvány utalás rá például, és remélem nem gondolod, hogy ezzel most leminősítem a szakmádat, hisz bármely más művészetről is ugyanezt mondanám. Azt érzem tehát, hogy a harmónia, a helyünkre találás - mindenkinek a magáéra - a rend a legtöbb, ami létezhet. Mindannyiunk léte töredékes lesz, de ez nem baj. A megoldás nem az erkölcs, az felesleges, és különben is hazugság. Egyszerűen arról van szó, hogy az ember harmóniára teremtett lény, de ezt csak diszharmóniái elszenvedésén keresztül képes megtanulni. Mindenki, és erről szól az élet! És ha ezt elfogadod (de tényleg!), akkor mehetsz háborúzni, mert akkor rend van Benned, és akkor a háború is helyénvaló. Talán...
