Vannak azok a barbár népek, akiket békén lehetett volna hagyni, akiket nem kellett volna megtéríteni a mi kis életfelfogásunkhoz csak azért, hogy most, amikor már mindent elvettünk tőlük, azt lássák, hogy a fehér ember egy dekával sem különb náluk, viszont van hatalma beszennyezni, tönkretenni, felrobbantani mindent. Vannak azok a barbár népek, akik lehet, hogy előttünk járnak, annyiban mindenképpen, hogy nagyobb harmóniában éltek saját szellemiségükkel és nem szabadítottak fel magukban olyan törekvéseket, amelyekkel később képtelenek lettek volna mit kezdeni. Vannak azok barbár népek, akik nem tudatosan, de érzik, hogy mi történt velük, látják pusztulni a magukét, és kétségbeesésükben persze hogy támadnak, ahogy tudnak. Mi neveltük őket évszázadokon keresztül nagy gonddal, és most fellépünk ellenük, és csodálkozunk, hogy nem jutunk sehová a fellépésünkkel. Hát, hogy is jutnánk, amikor az egész egy rettenetes hazugság? Hát hogyan is működhetne egy kapzsiságra, hatalomvágyra, világhódításra épülő rendszer, amelynek visszásságait egyébként észrevenni is képtelenek vagyunk, hisz annyira belénk verték az évezredek során a mi kis kultúránk felsőbbrendűségét, hogy el sem tudjuk képzelni a világot másként?
Nekünk azokat, akik ezekből a barbár népekből megmaradtak, a tenyerünkön kéne hordoznunk, minden lehető módon meg kéne próbálnunk jóvátenni valamit abból a tengernyi szenvedésből és elnyomásból, amellyel eddig irtottuk őket. Ha nem tesszük meg, nincs jövőnk, egész biztos vagyok benne, hogy nem jutunk sehová enélkül. Elvérzünk a meddő körözésben, felőröljük egymást, megosztottságainkban kényszeresen szétszedünk és elpusztítunk magunk körül mindent. Ezen kéne az európai embernek lassan gondolkodnia, és nem azon, hogy az ő kis düledező felépítményeit hogyan támogassa még egy darabig. Le kéne vetkőznie magáról az agyon-tudatfertőzéseket, érzékennyé kéne válnia, hallgatóznia kéne, és meglesni a világ eredeti rendjét, amelyet például a természet még mindig őriz és bemutat.
Nem visszamenni az időben, nem oda, ahonnan jöttünk, de ugyanannak az állapotnak egy magasabb szintje felé tartani. Azt, amit kezdetben adottságként kaptunk, és ösztönösen műveltünk, most elvethetjük vagy választhatjuk szabad és tudatos elhatározással. Akkor az úgy természetes volt minden egyéb beavatkozás nélkül, most viszont rajtunk múlik, hogy mit tekintünk annak. Gyerekek voltunk, tanítványok lettünk, történelmünk, tapasztalataink, meglátásaink tanítványai. Egyre több van már mögöttünk, az egyre több tudás egyre kevesebb mentséget enged, egyre nagyobb felelősséggel tartozunk mindazért, amit teszünk. Az ítélet az, hogy tanítványi voltunkat elfogadjuk-e, vagy visszahátrálunk a megszokottba, a biztosnak tűnőbe, a lehatároltba, a semmibe, és hagyjuk veszni azt, amivel már eddig is szinte jóvátehetetlenül elbántunk.
