A világ ellentmondásaival (mint általában semmivel) nem lehet egy szűk, elkülönített térrészen belül foglalkozni. Hidd el, hogy ezt teszitek, vesztek egy dolgot, bezárjátok egy dobozba, és aztán ott szétszeditek apró miszlikeire. Hasonlattal élve azt mondanám, hogy ez a laboratóriumi boncolással egyenlő. Aztán születik belőle valami, mondjuk egy okfejtés, egy érvelés, még az is lehet, hogy egyeseknek tetszeni fog, de valahogy mégsem lesz az igazi, valahogy erőtlen marad, nem lesz húzása, nem lesz szívbe markoló mélysége. Persze, mert a vad, amelyik a boncasztalon fekszik kiterítve, nem az, amelyik kint szökdécsel az erdőben!
(Az elemzés, a mérés elvi korlátával állunk szemben itt egyébként, amelyet a fizikában a Heisenberg féle határozatlansági elv fogalmaz meg, és amelyet - azóta kiderült - nagyon szépen át lehet vinni tulajdonképpen az összes diszciplínára. Arról van szó, hogy a megismerésnek van egy kikerülhetetlen buktatója: az, hogy a mérés csak úgy lehetséges, ha beavatkozunk, vagyis módosítjuk azt a közeget, amelyben a mért jelenség lejátszódik, vagyis a mérésünk soha sem lehet tiszta, mert annak eredményét a mi "illetéktelen" behatolásunk mindig megzavarja. Szellemi értelemben is ez történik, még akkor is, ha sokszor szeretnénk elfelejteni, hogy az érzékeléseink nem abszolútak, és annak, hogy mit fogunk fel, egyik nagyon fontos összetevője pont a mi szubjektív érzékenységünk.)
Az elemzéseknek általában világos, ésszerű, plasztikus eredménye van, de ez egyben gyengeségük is, mert az egész le van csupaszítva, nem dráma, nem katarzis, nem rendül meg tőle senki, az élet sava-borsa hiányzik belőle. Unamuno, spanyol filozófus mondja, hogy az ésszerűség és az életszerűség tulajdonképpen kizáró ellentétként állnak egymással szemben, és valóban, annyira kevés az, hogy valami igaz (talán pont azért, mert az igazság nagyon nehéz falat), hogy szinte nem is fokmérő. Nem az az érték, amit leírunk, vagy kimondunk, hanem az, ahogy, és amit vállalunk, felhozunk magunkban azért, hogy a szavak megszülessenek.
(Nagyon elgondolkodtató pl, hogy a világ egyik legszabadabb államában, az USA-ban is mennyi rengeteg idő és mennyi rettenetes harc és dráma kellett annak a ma teljesen nyilvánvalónak tűnő igazságnak a viszonylagos társadalmi elfogadtatásához, hogy a fehéreket és a feketéket alapból egyforma jogok illessék meg. Pedig igaz volt már az elején is, de hány embernek kellett meghalni érte, és mi áldozatokat kellett hozniuk még sokkal többeknek mire az a közösség kiküzdötte magából ezt a trivialitást. És akkor mi itt csodálkozunk azon, hogy nehezen megy a rendszerváltás?)
