Ahogy az időjárás előrejelzési modelleket legalább hemiszférikus (fél földgömb) tartományra kell futtatni, mert különben a peremfeltételek hiánya mindent elront (azért annyira új a numerikus előrejelzés, mert sokáig nem volt értelmes számítógép kapacitás parciális differenciálegyenletek ekkora hálón történő megoldására), úgy csak a globális szellemi távlatokban való gondolkodástól várhatjuk el azt, hogy lokálisan jó eredményt ad, illetve használható következtetésekre sarkal minket. Egyszerűen esélytelen bármi más, torz, elfogult, ideologikus és manipulált, ha kisebb térrészből, a teljességre való törekvés igénye nélkül próbál összerakni bármit. Nem szabad megelégednünk kevesebbel még akkor sem, ha ez az út nem könnyű, sőt rengeteg kérdést felvető. Az, hogy sok a kérdés, és alig van válasz, nem baj, sokkal kevésbé az, mint az ellenkezője, amikor azt hisszük, hogy kevés kérdés van, és azokat is remekül meg tudjuk válaszolni, ugyanis a nagy mellényúlások az utóbbiból fakadnak. Ha írok, nem azért írok, hogy azzal bármit is kinyilatkoztassak, viszont el akarok gondolkodtatni, szembesíteni akarok, kérdések sokaságát akarom felvetni, ugyanis a legnagyobb baj az, hogy általában még idáig sem jutunk el. Mert kérdésekre már nincs szükségünk, hisz mi már annyira tudunk mindent... Hát ez a baj, és ez vesz ki minden szelet a vitorláinkból. Bele se merünk gondolni pl. abba, hogy jelenkori nyavalyáink fő oka talán pont az, hogy ahhoz a civilizált csillogáshoz, amelyben most élünk, végtelen sok ember leigázásán keresztül jutottunk el, és erre tulajdonképpen semmi mentségünk sincs, mert az a kifogás, hogy ha mi nem, akkor megteszi k ők nyilván nem jó semmire. (Én csak azért vertem meg Pistikét, hogy ne verjen meg ő! Jó előre!)
Elhárítjuk a kérdéseket, hogy jaj, ez bonyolult, aztán mozgunk egy szűk területen, és kínunkban nekiesünk egymásnak, szakad szét az ország, szellemi potenciálok forgácsolódnak el az indulattól, nem értünk semmit, nem értjük a másikat, nem értjük magunkat, elemzünk, véleményt formálunk, elköteleződünk csak azért, mert egy pici biztonságra vagy legalább annak a látszatára szükségünk van, ahelyett, hogy nyitva hagynánk magunkat, lebegtetnénk a kérdéseinket, hagynánk alakulni, formálódni a gondolatainkat a természet normális ritmusa szerint. Azért teszünk így, mert kényszeresen cselekednünk kell, és ahhoz vélemények kellenek. Nem akarjuk észrevenni, hogy sokszor pont a nem cselekvés órája jön el, az érésé, a várakozásé, a figyelemé, a mérlegelésé, az érzékenység kialakulásáé, sőt tudomást se veszünk arról, hogy van ilyen, létezhet ilyen szellemi távlat. Tudom, idegesek vagyunk, és azt is gondolom, hogy mitől. Nem hagy minket nyugodni az, hogy van mit ennünk, van ivóvizünk (annyi, hogy még a WC-t is ivóvízzel öblítjük le), van orvosi ellátásunk, meleg lakásunk és CD lejátszónk, van egy csomó mindenünk, ami a világ nagyobb részének nincs. Ez nagy teher, zaklatottak vagyunk ettől, csak ezt nem mondjuk ki, ezt se, mert nem engedik meg nekünk, hogy kimondjuk, mert erről hallani se akar a világnak ez a szelete, mert a legtöbb, amit a világnak ez a szelete be tud fogadni annyi, hogy a földrengések után odaküldenek Afrikába pár ezer szakképzett romeltakarítót, meg ugyanannyi fotóst, aki fényképezi az előbbieket.
Nem tudom, hogy mit kéne tenni, nem tudom, hogy hogyan kéne megsegíteni a pápuát, nem tudom, hogy mit kéne csinálni a kilátástalan sorsú, alkoholizmusba menekülő eszkimókkal, bár az utóbbira azért volt néhány ötlet a pár napja megjelent blogbejegyzés alapjául szolgáló cikkben, ugyanis semmi több nem kéne, mint egy kis jó szándék, meg körülbelül 200 millió dollár, vagyis fejenként egy, ha az USA teljes lakosságát nézem (elég a nagykorúakat belevenni a buliba), de ilyen kis számokat még kimondani sem szabad...
