Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire jelentős az Isten nevéről szóló zsidó kinyilatkoztatás, amely megfelelő keretbe helyezi egész spiritualitásunk természetét. Ha követtük volna, rengeteg bálványimádástól és arroganciától megszabadíthatott volna bennünket. Napjainkban úgy betűzzük és ejtjük ki a szót, hogy Jahve. A héberül beszélőknek ez volt a szent JHVH tetragrammaton (jod, hé, váv és hé). Ezt a zsidók számára szó szerint kimondhatatlannak tartották, és minden arra irányuló kísérlet, hogy tudjuk, miről beszélünk most, „hiábavaló" volt, amint a parancsolat mondja (Kiv 20,7). Ehelyett a zsidók az Elohim vagy az Adonáj szavakat használták beszédben vagy írásban. Isten oldaláról az isteni identitás misztérium maradt, és megközelíthetetlen az emberi elme számára. Amikor Mózes megkérdezte Isten nevét, csak azt a kifejezést kapta válaszként, amelyet valahogy így fordítanak: „ÉN VAGYOK, AKI VAGYOK... Ez az én nevem minden időkre, s így kell neveznetek nemzedékről nemzedékre" (Kiv 3,14-15).
Ezt a kimondhatatlanságot már régen felismerték, de mi most megtudjuk, hogy még valami ennél is mélyebbről van szó: korábban egyáltalán nem kiejtették a szót, hanem lélegezték. Sokan meg vannak győződve róla, hogy a helyes kiejtés magának a kilégzésnek és a belégzésnek a hangját volt hivatott megismételni és utánozni. Ebből következően életünk minden egyes pillanatában Isten nevét ejtjük ki. Ez tehát az első és az utolsó szavunk, amikor belépünk a világba, illetve amikor elhagyjuk azt.
Néhány éve több országban tanítottam ezt szemlélődő csoportoknak, és megfigyelhettem, hogy ez a felismerés jelentős mértékben megváltoztatja az emberek hitét és imaéletét. Emlékeztetni szoktam az embereket arra, hogy a légzésnek nincs iszlám, keresztény vagy zsidó módja. Nincs amerikai, afrikai vagy ázsiai légzés. Nincs gazdag vagy szegény légzés. Ezen a pályán egyenlők az esélyek. A föld levegője mindenütt ugyanaz, és az isteni szél „ott fúj, ahol akar" (Jn 3,8) – úgy tűnik, mindenhol. Senki és semmilyen vallás nem hajthatja uralma alá ezt a szellemet.
Ha innen nézzük, Isten hirtelen éppolyan elérhetővé és megközelíthetővé válik, mint az, amit folyton teszünk: lélegzünk. Ahogy az ima tanítója találóan mondja: „Maradj a lélegzettel, figyelj a lélegzetedre!" Ugyanezt a lélegzetet lehelte Jahve Ádám orrába (Ter 2,7), és ugyanezt a lélegzetet lehelte ki Jézus bizalommal a kereszten (Jn 19,30), majd lehelte ránk egyszerre salomként, megbocsátásként és a Szentlélekként (Jn 20,21-23). Hát nem csodálatos, hogy a légzés, a lélek, a szél, a szellem és a levegő pontosan semmi – és mégis minden?
Richard Rohr: Most
