A fejlődés bizonyos szakaszaiban akár az egyes ember, akár egy közösség, akár az emberiség egésze él a különböző túlhangsúlyozások eszközeivel. Elveinket, igazságtartalmainkat, gondolkodásunk sajátosságait, beállítottságunk jellemzőit vagy az érzéseinket vesszük ilyenkor túl komolyan, és még azt sem mondom, hogy alapvetően hibázunk ezzel, hiszen vannak helyzetek, körülmények, amikor nagyon is szükségünk van egy kis plusz impulzusra ahhoz, hogy egyáltalán elinduljunk valamerre. Gondolok például az első szerelem varázsára, amely tényleg nagyon fontos, hisz anélkül talán soha nem lennénk elég bátrak párkapcsolatot kezdeni. Az ember életének első felében sok ilyen hordozórakéta ég el, és ez minden bizonnyal helyénvaló, hisz sem egzisztenciánkat, sem személyiségünket nem tudnánk máshogyan felépíteni. A kiégett, meghaladott üres tartályok azonban egy idő után felesleges ballasztot jelentenek csupán. Erre megint csak jó példa a szerelem: aki 10 év házasság után is úgy szerelmes, mint az első héten, azt a szerelme már régóta nem felemeli, sokkal inkább lehúzza.
Az emberiség történetében is elégett már ez-az, és most itt állunk egy minden bizonyára kihagyhatatlan fejlődési fokon, van egy civilizációnk, mely szuper fejlett, és mégsem tudjuk, hogyan, merre menjünk belőle tovább, hisz egyre nyilvánvalóbb, hogy az, ami eddig repített minket, túlzásba lett víve, és így aztán elhasználttá, üressé sőt bizonyos értelemben már nyűggé, teherré is vált az idők folyamán. Kísértetiesen ugyanaz történik velünk együtt, mint mindnyájunkkal külön-külön személyes távlatainkon belül.
Az ember léte a gyökereinél hiányjeles, nem elégít ki minket a fizikai lét, pedig arra vagyunk ítélve, kitörési pont pedig alig-alig látszik. Sokáig hiszünk abban, hogy van egy rejtett megoldás, egy titkos szubsztancia, egy nagy rendszer, egy üdvözítő vallás, egy csalhatatlan szerelem, sokáig ápolgatjuk magunkban ezeket a kivetítéseinket, mert nem merünk szembenézni azzal a ténnyel, hogy a föld minden gyönyörűsége sem segít rajtunk, hisz sebzettségünk létünk legmélyebb rétegeit is érinti. Sokáig hiszünk egy megoldás létezésében, nem kevés erőt, energiát beleölve keressük hát, és mellesleg jó pár embert megbántunk közben. És e keserves küzdelem egy idő után abba az érzésbe fog torkolni, hogy minden erőfeszítésünk hiábavaló volt. Kicsit talán meglepő, de ez az a pont, ahol az élet igazából elkezdődik. Ez az a pont, ahol kilépünk a nem létező, de valóságosnak hitt paravánok takarásából, ez az a pillanat, amikor merünk szembenézni az élet egyik meghatározó jellemzőjével, nevezetesen az explicit megoldás hiányával, védtelenségünkkel, kiszolgáltatottságunkkal, az elmúlással, repülő időnk visszafordíthatatlanságával, a tragédiával, mert rájövünk, hogy mást nem is tehetünk.
Ezen a ponton az ember alól kicsúszik a padló, de rögtön utána valami egészen váratlan dolog is történik vele, észre veszi, hogy padló nélkül is lehet élni, illetve azt, hogy igazán csak úgy lehet, mert létünk valóban átalakító mélységeibe csak a padlót elhagyva tudunk belemerülni, csak akkor tárul fel a szemünk, csak akkor vesszük észre azt a tökéletes egymásrautaltságot, amely az emberi lét semmiségének, végtelen törékenységének a következménye. Csak ettől a zuhanástól válhatunk együttérzővé, egyedül azt átélve leszünk képesek észrevenni a köztünk lévő minden másnál mélyebb kötést, a közös nyomorúságot, a közös kiszolgáltatottságot, a közös halandóságot, és egyedül ebben a kötésben, ebben a végtelen magányban és tehetetlenségben tudunk valódi szeretettel fordulni minden teremtett lény felé.
Richard Rohr gondolatainak Kisbolygón megjelenő sora tegnap egyelőre véget ért. Szinte mulatságos, hogy mi, nyugati emberek (Richard Rohr is ilyen :-) még a nem kettős gondolkodást is csak a kettős gondolkodás közelítésével tudjuk leírni, egyszerűen nincsen érzékenységünk, fogalomrendszerünk, értelmi kapacitásunk arra, hogy valamit ne a saját ellentétével való összevetése útján, hanem önmagában értelmezzünk, vagy mutassunk be mások számára. Ez a csavar sokszor odáig erősödik, hogy könnyebben tudunk negatív állításokat megfogalmazni egy dologról (vagyis könnyebben tudjuk elmondani, hogy az adott dolog mi nem), mint pozitív, rá jellemző állításokat tenni vele kapcsolatban (vagyis kimondani, hogy az valójában mi is). Richard Rohr nagyon szépen ír, kiegyensúlyozott, pozitív meghatározásai, képei is vannak bőven, de teljesen mégsem tudta elkerülni ezt a csapdát. Illetve csapda ez? Nem feltétlenül, de könnyen azzá válhat. Ugyanis e bekezdéseket nagyon könnyű úgy olvasni, mintha itt valamiféle szemléletváltásról lenne szó, márpedig ha valaki így gondolkodna, akkor az azt jelentené, hogy pont a lényeget nem érti meg belőlük. Mert éppen nem arról van szó, hogy eddig volt egy olyan szemléletünk, amelyik az "A" vágányon közlekedett, ezúttal meg legalábbis hozzáveszünk egy másikat is, amelyik a "B" vágányon közlekedik (sőt esetleg - hosszabb-rövidebb időre - át is szállunk az utóbbira). Nem, egyáltalán nem erről írt Richard Rohr, aki így értelmezi szavait az pont a legfontosabbat véti el, és az alapüzenettel szöges ellentétben álló dolgot olvas ki soraiból. Folytatva az előbbi elég buta hasonlatot, sokkal inkább arról van szó, hogy eddig vágányokon siklottunk, élvezve azok biztonságát, de elszenvedve látószögeink halmazának igen csak korlátozott voltát, most viszont szabadon szeretnénk mozogni a térben, kimerészkedni a vagonokból, elhagyva a pálya nyomvonalát, elvállalva a kiismerhetetlenséget, szeretettel fogadva a kockázatokkal és kiszámíthatatlan elemekkel bőven megterhelt napokat, illetve küzdve azért, hogy mind bátrabban nézzünk szembe velük terheik, veszélyeik ellenére is, és egyforma megnyugvással fogadjuk azok mindenféle fejleményeiket. Nem kell a velünk történő rossz dolgokat minden szinten ugyanúgy értékelnünk, mint a jókat (ez nem lenne reális, sőt szélsőséges fanatizmus felé mutatna) viszont alázattal, valódi helyünk, szerepünk egyre jobb megértésén keresztül mind inkább engednünk kell, hogy életünk saját magunk szentélyébe vezessen be minket, ahol már valóban minden csak egyetlen egy célt szolgál, Isten jelenlétét és növekedését az emberben. (Mert - bármilyen megdöbbentő is - Isten annyira bízott az emberben, hogy még saját növekedését is rábízta.) Ez a Most, ez az alázatos figyelem, és az alárendeltség ébren tartása, ez az a nyitottság, amely a pillanatot, az éppen jelen való gazdag és mély pillanatot élni akaró misztikust jellemzi.
Lassan felsejlenek az emberi lét főcsapásainak vonalai, visszatükröződnek az alázatos szemlélődés terében. A ballasztok elengedése, az alkimista aranyának, a megoldás hiányának az elfogadása, az egyetlen üdvözítő vallás nem létezésébe való belenyugvás, és a hiányok megértésében mégis feltáruló egészen más távlatok befogadása, a vonatokból való kiszállás, az ismeretlen, a korábbiaknál sokkal tágasabb lelki terek bejárása sok új szempont felfedezésével, ezek mind ugyanannak a történésnek a különböző képei. A történés pedig nem más, mint az élet drámaiságának, és azzal együtt az élet teljességének fokozatos kitárulkozása, az ember oldaláról pedig az ahhoz való közelebb jutás, vagy - másképpen mondva - az arra való érés. Holnaptól két napon át Miguel de Unamunoé a szó, ő sem beszél másról...
