Sok dolog csak lassan és nehezen válik tisztábbá, de erről mindenki egyformán tehet. Közben pedig emberek születnek-élnek-halnak, és senkinek az erőfeszítését sem szabad lebecsülni. Az emberi elesettség túl nagy ahhoz, hogy bárki kívülállóbbnak érezhesse magát. Tiszta élet nagyon kevés van, sőt még a kicsit az is kivételes, ráadásul megítélni csak olyan valaki tudná, aki maga már felette áll, de az meg nem akarja, mert neki már nincs szüksége a saját ítéletére, és tudja, hogy mást sem szolgálna vele.
Mindnyájan meg vagyunk terhelve olyan kiegyensúlyozatlanságokkal, amelyek életünk korábbi szakaszaiban ivódtak belénk az akkori problémáink nem teljesen "korrekt", elsietett megoldásai során, illetve ez a folyamat bizonyára még ma is tart. Torzulásaink nem egyformák, de torzulásainkat előidéző gyengeségeink ugyanarról a tőről fakadnak. Ha ítéletet mondunk mások viselkedéséről, ne felejtsük el, hogy mi magunk sem vagyunk különbek, ugyanolyan rendű aránytalanságokat hordozunk, mint ők, legfeljebb azok számunkra kevésbé látványosak, hiszen a másik szemében mindig könnyebb észrevenni a faárut, mint a magunkéban. Ítéleteinkhez ezt mindig hozzá kell gondolni és hozzá is kell mondani, mert különben igazságtalanok leszünk, szavainkkal pedig - ahelyett, hogy gyógyítanánk velük - csak növelni fogjuk az általános zavart. Végül is kevesebb súlyt kell fektetnünk a megkülönböztetésekre, és többet az egyetemes összetartozás feltárására.
Kiszolgáltatottságunk, egymásrautaltságunk, semmiségünk, és az ezekből való menekülési kísérleteink hiábavalóságának beismerése lehet az egyetlen remény arra, hogy megértsük egymást. Odáig azonban hosszú, nagyon hosszú az út, mert a legmélyebbre betapadt koszrétegeket csak nagy lélekátalakulások képesek fellazítani. Igaz, hogy a keserves szembesülés már régóta tart, de senki nem tudja megmondani, hogy mi mindent kell még átélnünk addig.
