Részlet egy levélből, melyet pár hónapja írtam egyik barátomnak:
Egyetem után négy hónapot Taizében töltöttem, ott az volt a "szlogen", hogy a bizalom világméretű zarándoklatát járjuk. Aztán hazajöttem, el is távolodtam egy kicsit attól a közösségtől, illetve az élmény (a többihez hasonlóan) a helyére került, valódi jelentőségére zsugorodott vissza, viszont néha mégis meglepődöm, hogy mennyire visszacseng ez a bennem először (valamennyire) ott tudatosult üzenet. Mert az, hogy valaki mire képes, nagyon nagy részben attól függ, hogy a körülötte lévők mennyire bíznak benne. Ezt a jelenséget azóta rengetegszer megtapasztaltam személyesen is. Társaink bizalma hihetetlen dolgokat képes megmozgatni bennünk (miközben a hiánya súlyos sérüléseket okoz mindannyiunkon kivétel nélkül). Ez az összefüggés végigszövődik minden szellemi hagyományon, szinte valamennyi nép mesevilágában központi szerepet kap például, gondolj csak a sárkánnyal vívó lovagokra, akiket királylányok oltalma kísér, gondolj a gonosz varázslatok alól mások kitartása által kiszabaduló fiak és lányok újjászületésére, gondolj Csipkerózsika hercegére, aki hitt abban, hogy alvó kedvesét felébresztheti, és nem sajnálta a fáradtságot, hogy a rózsabozótot átvágja, ezek mind-mind nagyon mély archeotípusos motívumok, melyek az emberi lélek legmélyebb rétegeiről árulkodnak. Az átalakulások valakinek a bizalmából fakadnak, abból, hogy valaki komolyan hisz egy másik ember eltakart, belső lényében, és sokat feláldoz magából azért, hogy az a másik ember megszabaduljon valamilyen rontás alól. Valaki hisz és bízik a társában, és pont azzal segíti őt ahhoz, amire e nélkül a hit nélkül ő egyedül talán képtelen lenne.
Férfiak hosszú sorát idézhetném a történelemből, akik mögött bennük bízó, feléjük hittel forduló, szerető, őket hazaváró asszonyok álltak. Akik pont azért menekültek meg, mert volt kiért megmenekülniük. Van egy nagyon kedves versem, Konsztantin Szimonov Várj reám című költeménye, amelyről sokaknak csak az ugrik be, hogy a sztálini Oroszországban bizonyára elkönyveltek a költőnek pár piros (vagy inkább vörös) pontot azért, mert megírta, de Te egy pillanatra próbálj elvonatkoztatni ettől a mellékes körülménytől (másoknak is sikerült már :-), és próbáld úgy olvasni ezt a verset, ahogy az valóban megszületett, nem pedig úgy, ahogy azt a rosszindulatú kivetítések mutatják be! Ha megteszed, rögtön világos lesz, hogy mire gondolok. (Nem másolom ide, mert a Google egy pillanat alatt rengeteg helyről, több különböző fordításban is felhozza, egyébként ez volt az egyetlen vers, amelyet még oroszul is tudtam annak idején.)
Hát ennyi, illetve ha keresztény vagy, akkor több is! Mert mi más lett volna Jézus útjának legbelsőbb mozgatója, mint az a hite, amellyel oly nagyon bízott bennünk, és oly nagyon hitt abban, hogy egyszer majd minden beérik és felszabadul az emberi szívben, hogy azért tényleg bevállalt mindent, ami létezik, mindent ami egyáltalán létezhet, még a legszörnyűbb, legembertelenebb halált, a teljes megsemmisülést is elfogadta. Mi más lehetne ez, mint bizalom, az emberbe vetett, az ember nem-hiábavalóságába vetett hit, amelynek "kockázatát" soha nem leszünk képesek felmérni, de amelyikkel mégsem tud tartósan szembemenni senki se.
Felnőttek a gyermekeim, és nem igazán vannak eszközeim, amellyel segíthetnék rajtuk. Mindegyiküknek megvan a maga útja, a maga kis világa, a maga kis harca, de azt tudom, hogy szükségük van a bizalmamra, sőt szárnyakat adhatok nekik így, illetve most már csak ezzel tudok valamit tenni értük, mert az összes többi csak közös szórakozás, meg hab a tortán (azért az utóbbi se rossz :-). És ezt a tapasztalatot, amelyet oly kézen fekvő módon él meg egy szülő a saját gyermekei felé, ki lehet és ki is kell terjeszteni sokkal szélesebb távlatokra. Minél több emberre nézhetünk úgy, mint lehetőségek végtelen tárházára, akiknek kibontakozása, kinyílása nagy százalékban éppen a mi beléjük vetett bizalmunkon, hitünkön múlik. A kérdés tehát nem az, hogy alul vagy túlbecsülünk-e valakit, hanem az, hogy kevéssé vagy jobban szánjuk-e el magunkat arra, hogy bízzunk benne akkor is, amikor látszólag mélyre temeti isteni lényét (mint mi is), és segítjük-e ezáltal növekedését és fejlődését, vagy inkább gátakat, sőt falakat építünk benne azzal, hogy a saját arányrendszereinkhez vonatkoztatunk, és aszerint elítéljük őt.
Hidd el, hogy ezek nem az én különleges gondolataim, nem az álláspontom, nincs is itt semmiféle vélekedés, egy nagy világméretű, minden történelmen átívelő távlatú kibontakozás van, amelyben mindannyian próbáljuk újra és újra elhelyezni magunkat egy szövet mindig titokzatosnak megmaradó, de nagyon lassan mégis egyre jobban kirajzolódó vonalaihoz képest. Nem új dolgokról beszélek, a szellemiségről próbálok valamit megfogalmazni, mint mások is, a szellemiségről, mely velünk van, bennünk "dolgozik" ősidők óta, a történelem sok nagy tanítója és bölcs, egyszerű embere hordozta és mutatta be, és sokan fogják bemutatni ezután is egy-egy arculatát. A szellemi áramlatról beszélek, amelyik végtelenül sokszínű és befoghatatlanul gazdag, és amelyik éppen ezért keresztény, azaz krisztusi is, és ha figyelmesen szemléljük a körülöttünk lévő eseményeket mindnyájunk látása élesedhet, mindnyájunk érzékenysége finomodhat, és egyre többet foghatunk fel belőle. Nem olyan világban élünk, amely közvetlenül segítene nekünk tisztázni távlatainkat, sőt, sokszor pont az ellenkező hatás érvényesül, legalábbis látszólag, de következetesen keresve az eredendő, a mély, az emberi lét gyökereinél elérhető spiritualitást valamivel azért előrébb juthatunk, és másokat is segíthetünk előrébb jutni. És az a "valamivel előrébb" távolról sem elhanyagolható, hisz sokan egyáltalán nem érik meg erőfeszítésük gyümölcseinek kézzel fogható beérését, viszont ennek ellenére értékes és fontos életet élnek, vagy éltek, mert belesimultak, belefeledkeztek abba a fejlődésbe, amely a világban kezdettől fogva létezik, amely lesz is az idők végezetéig. A tékozló fiát visszaváró Atya szeretete, bizalma, belénk vetett hite járja át a kozmoszok utolsó zugát is, az az élet, amelyik körülöttünk és bennünk is lüktet, nem más, mint ez a bizalom, ez a várakozás, ez a hit, amely Tőle való, és amelyikkel oly nagyon bízik abban, hogy az ember sok szörnyűség után majd újra visszatalál Hozzá. Akik e bizalom egyre teljesebb értésében élnek, azok a megváltás áramára csatlakoznak, ráhagyatkoznak az Atya akaratára, és közben észrevétlenül (leginkább saját maguk számára észrevétlenül) megteszik a rájuk szabott tetteket, amelyektől nemcsak mások lehetnek többek, hanem bennük is növekedhet a rend, és ők maguk is még figyelmesebbé válhatnak.
Hogy ebből mi és hol tud megjelenni, az nekem is nagy kérdés. Igen, jó lenne, ha ki tudnám mondani tisztábban, hogy sokan kezdjék el érteni, talán ezért írok, amikor alkalom van rá, olykor versekkel próbálkozom, talán ezért van a Kisbolygó, legalábbis részben ez lehet az egyik oka. Valóban nem könnyű, és leginkább azért nem, mert mi magunk is készületlenek vagyunk még arra, amit keresünk, és így minden kanyarért nekünk magunknak is keservesen meg kell küzdenünk, de egy kicsit hiszek az emberben, hiszek abban, hogy valaki valamikor valamire rezonálni fog, és küszködök azért, hogy érthetőbben, világosabban tudjam továbbadni azt (és távolról sem csak az írással), amire én rezonálok már egy picit. Ez az életem, ezt csinálom, tartok benne valahol, és az a vágy, amelyik bennem van ezzel kapcsolatban, továbbvisz minden nap. Ugyanúgy, mint mindenkit, engem is formál, alakít minden helyzet, és gondolom, hogy nem véletlenül történik semmi. Van egy iszaptenger, és valaki, valahol mossa ki belőle az aranyat hallatlan nagy türelemmel és odaadással. Odaadjuk magunkat mi is e munkából való legalább mustármagnyi részesedésre...?
