A struktúrák nem úgy rosszak, hogy velejéig értelmetlenek, hanem úgy, hogy csupán ideig-óráig tartóak, azután pedig szép lassan változniuk kell, át kell alakulniuk. Struktúrák nélkül nem lennénk ott, ahol vagyunk, biztos vagyok benne, hogy Jézus teljesen világosan látta, hogy kell az Egyház, mert az emberiség akkori tudatosságában egyszerűen meghalt volna a tanítás anélkül. Nekem is nehéz volt ezt kimondani, de a Katolikus Egyházon (az összes keresztes háború, az összes autodafé, az összes hihetetlen szellemi sötétség és eltévelyedés ellenére) Jézus pecsétje, jóváhagyása van. Viszont nem csak azon, hanem sok minden máson is! És valóban egy olyan korba lépünk, amikor nagyon mérlegre kell tennünk, hogy az, ami eddig valamilyen szinten jó volt, hogyan lehet más, alkalmasabb a kor égető problémáinak a fényében (vagy inkább azok homályában). Ehhez azonban nagyon nagy önmérsékletre van szükség, és nem biliborogatásra. Az ember érezheti úgy, hogy a körülötte lévő közeg süket és lehúzó, de ez a süketség, ez a nehézségi erő a Jóisten személyes áldása, mert ha nem lenne ennyire nehéz eljutni valahová, akkor szellemi útkereséseink - súly híján - héliummal töltött léggömbként szállnának el velünk együtt, csak az a baj, hogy az meg nem embernek való mutatvány. Az embernek az érés, a növekedés és az átalakulás hosszú és fájdalmas útja való, melyen járva először ő maga válik alkalmassá mindarra, amire vágyik. Ideje van... harsogja a Próféták könyve több versen keresztül ismétlődve, ideje van mindennek, és semmi nem jöhet el hamarabb annál az időnél, ezt meg kell értenie mindenkinek. Nagyon-nagyon fontos!
Egyébként senkit nem bíztatok arra, hogy túlságosan elszakadjon bizonyos jól bejáratott, és számára természetes adottságként elérhető formáktól. (Erről még lesz szó, meg már volt is: a szabadság mindig felelősség, pontosan akkora felelősség, mint amekkora szabadság...) Egy: nem könnyű kenyér, kettő: erős és megalapozott belső indíttatás nélkül öngyilkosság belevágni. (Amire bíztatok, az a belső érés, a tudatosság, a "Miért teszem azt, amit teszek, és tehetnék-e valami mást is?" típusú kérdések önmagától való megkérdezése, illetve ezeknek a kérdéseknek a valamelyes biztonsággal történő őszinte megválaszolása.) Rakonczay Gábor, az Atlanti óceánon szólóban átkelt magyar kenus írja (friss az élmény, mert most olvastam a könyvét), hogy senkit nem bátorítana óceánátevezésre, sőt inkább lebeszélné róla. Ha igazán erős a másikban az a vágy, akkor úgysem lehet hatni rá, és akkor mehet, de csak akkor!
