Kisbolygó

Fiamtól egy könyvet kaptam karácsonyra, Rakonczay Gábor írta az óceán átevező expedíciójáról. (Megemlítendő, hogy kis híján ott maradt, illetve, ha valaki figyelmesen elolvassa benne a legkritikusabb pillanatok leírását, akkor nyugodtan juthat arra a következtetésre, hogy személyesen a Jóisten menekítette ki.) Tömény spirituális utazás az egész, és egy dolog állandóan visszatér benne, az, hogy a szabadság mindig felelősség is, mert a felelősség vállalás nélküli szabadság következménye tulajdonképpen a legnyomorúságosabb szolgaság, mint ahogy azt látjuk is nagyon jól, ha egy kicsit körbenézünk, illetve talán magunkon is, ha esetleg odapillantunk. (Utalok a pár napja megjelent Cap au large bejegyzésekre.) Nagyon találó ez a meglátás, és azt hiszem, hogy válasz sok félelemre. Mert hát, hogyan jövök én ahhoz, hogy fittyet hányok az Egyház parancsolataira és nem veszek részt az egyházközségem életében? Hát úgy, hogy sokkal nagyobb felelősséget vállalok az egyházközségem tagjai (és a többi ember iránt is), mint sokan mások. Reménykedem abban, hogy szellemi útkeresésem, amely látszólag elszakad bizonyos formáktól, mélyebb üzenetek kibontása felé törekszik, és - az én esetemben legalábbis - a vallásgyakorlásnál intenzívebben közvetít egyetemes értéket. Ez az elrugaszkodás azonban óriási felelősség, amelynek meg is kell maradnia a tudatosságra törekvés erőfeszítéseiben, mert ha csorbulna, akkor már sokkal jobb lenne, ha én is misére járnék rendszeresen ugyanúgy, mint minden tisztességes keresztény.