Kisbolygó

Minden egyet nem értés fájdalmas, annál fájdalmasabb, minél közelebb van vagy lehetne az érintett két ember egymáshoz anélkül. ...val nagyon nagy válságon mentem át, sőt valószínű, hogy még nem is vagyunk túl rajta. ...nal már nem annyira, mert őt sokkal kevésbé ismerem, meg rajta lassan tényleg túljutok. Mind a kettőből rengeteget tanultam, ez a része tehát rendben van, viszont az elfogadás relatív. Mindig mondom, hogy az ember legyen harmóniában a sorsával, de az a tapasztalatom, hogy ezt kevesen értik. Mert biztos nem arról van szó, hogy mondjuk rá a fájdalomra, hogy az nem fájdalom, hanem arról, hogy értsük meg fájdalom fájdalmas voltát, és gondoljunk arra, hogy éppen fájdalom voltában lehet értelmes szerepe az életünkben. (Ha más nem, hát annyi, hogy rájöjjünk a fájdalom hiábavalóságára.) Minden ember igazsága töredékes, ez tényleg így van, de attól, hogy az ember ezt tudja, még nem lesz világbéke, sőt nem lesz béke a saját magában sem, mert azok az erők, amelyek mozgatják őt sokkal elementárisabbak és sokkal mélyebben gyökerezőek, mint gondolnánk (ezért is hiábavaló a lelki békére történő egyoldalú törekvés). Legtöbbször fogalmunk sincs arról, hogy honnan jönnek, vagy csak keveset tudunk megmagyarázni eredetükből. Honnan van a szerelem, honnan van a szabadságvágy, honnan van a szánalom, honnan van az a millió törekvés, amelyek egyikére-másikára néha még az életünket is képesek vagyunk feltenni? Mitől olyan erősek az indíttatásaink, mért ragaszkodunk gyakran foggal-körömmel is hozzájuk? Nem ismerjük az életnek ezeket a mélységeit, próbáljuk kitapogatni azokat, de mégsem sikerül sokat felfognunk belőlük. A harc, amit az ember megküzd, tisztítja, érleli, lenyugtatja őt, de általában csak azért, hogy utána képes legyen még nagyobb harcokba indulni. Mert az a dolga. És a vége valahol majd tényleg a felhőtlen (vagy a bárányfelhős) jó lesz (talán), de addig van sok olyan kanyar, amelyet egyszerűen nem lehet megspórolni...