Igazából azt sem tudjuk, hogy honnan jönnek a törekvéseink. (Én sem tudom a sajátjaimról.) Mert a legtöbbjükbe igencsak belezavarnak személyes élményeink, azok az események, amelyek történtek velünk, illetve az, ahogy ezeket az eseményeket értelmeztük magunkban. Amikor úgy teszünk, mintha nagy igazságokat jelentenénk ki, nagyon gyakran csak azt mondjuk el kódolva, hogy milyen hatásokat nem tudtunk eddig feldolgozni az életünkben. Egyébként ez teljesen normális, nem is nagyon lehet vele mit kezdeni, csak tudjunk róla, és kezeljük a helyén. A modern pszichológiában szinte trivialitásnak számít, hogy az ember a másikban igazából azt nem tudja elfogadni, amit még magában sem küzdött le egészen. Nagyon szépen ír erről Weörös Sándor A teljesség felé című könyvében:
"Ne gyűlölj, ne irtózz, ne undorodj! Ha valami iránt ellenszenvet érzel, ez egyrészt megértőképességed csonkaságának az oka, másrészt annak, hogy ellenszenved tárgya valamilyen formában benned is jelen van. Gyűlölöd a gazdagokat? tisztítsd ki gazdagság iránti vágyadat s majd nem gyűlölködsz. Utálod a nőhódítókat? tisztítsd ki érzéki vágyadat s majd nem utálkozol. Ilyenkor nem az ellenszenv tárgyát kell megbélyegezned, vagy javítani próbálnod, hanem önmagadban megkeresned annak megfelelőjét, s azt finomítanod, míg az ellenszenv el nem oszlik benned."
Ez most biztos olyan, mintha kicsit kínai lenne, de azért nem kell olyan messzire menni. A nyugati kultúránk eredeténél ott álló Jézus például egy nagyon fontos pillanatban azt mondja, hogy aki kardot ránt, az kard által vész el. Ez nem taktikai jó tanács, hanem egyszerűen annak megállapítása, hogy minden támadásunk saját magunk ellen való. Mért gondolom ezt? Azért, mert egy olyan út elején mondja ezt, amely már önmagában is válasz a "Hát akkor hogyan?" kérdésre, ám a végén még a kulcsszó is elhangzik: a megbocsájtás. És nem az a megbocsájtás, amelyet valaki kér tőlünk, mert felismerte, hogy hibázott ellenünk, hanem az, amelyiknek semmi köze sincs a másik ember belátásához, az, amely egyedül rajtunk múlik, és rólunk szól, az, amelyikről Jézus is tanúságot tett a kereszten, mert az Atya elé készült, és tudta, hogy ott nem állhat rendezetlen dolgokkal a szívében még ő sem. Hát akkor mi állhatunk?
