Tegyünk rendet, vagy legalább próbáljuk meg! Pár napja két bejegyzés erejéig Paks fejlesztésének kapcsán, illetve egy másik közérdekű kérdés apropóján egy harmadik blogbejegyzésben arról írtam, hogy nem ezek az igazán fontos kérdések, hanem azok, amelyek létünk gyökereinél húzódnak, mert onnan nő ki az összes többi. Hát igen... Kicsit mindig zavarnak a pártos célkitűzések, az ilyen-olyan eszmék és gyakorlatok melletti elköteleződések, vagy inkább harcias kiállások. Sokszor van az a halvány rossz érzésem, hogy a harcosok ilyenkor kicsit eltévednek, és főleg azért próbálnak mások dolgai közt rendet rakni, mert az még mindig egyszerűbbnek tűnik, mint a saját átalakulásuk vállalása. Valahogy az ilyen helyzeteknek mindig van egy kis "másik szemében a szálkát, a magáéban pedig a gerendát sem" fílingje. A szabadságharcosok tragédiája sejlik fel a szemem előtt, akik jobb esetben belebuktak saját küzdelmükbe, rosszabb esetben pedig túlélték azt, és győzelmüket követően látták kifordulni, megcsúfolódni nemesnek hitt céljaikat a követő eseményekben. Kénytelenek voltak szembesülni azzal, hogy az ő rendszerük is pont ugyanolyan emberi mechanizmusokkal működik, mint az az előző, amelyet eltiportak. Persze, egy kicsit ezt is árnyalni kell. Hisz voltak olyanok, akik a nemes célért való küzdést igen magas fokra emelték fel, sőt saját példájukkal is áttüzesítették (ez utóbbi nem elhanyagolható körülmény). Albert Schweitzer, Gandhi, Teréz Anya, csak, hogy pár példát említsek. Nehéz lenne rájuk sütni, hogy csak azért foglalkoztak mással, mert a magukkal való foglalkozáshoz nem volt elég bátorságuk. Ha viszont így áll a dolog, akkor ki mondja meg, hogy hol az a (természetesen) papír vékony határ a puszta menekülés és a életszentség között? Nyilván nem én leszek az.
Hadd gondolkodjam tovább, illetve alkalmazzam az általában jól beváló képletet egy kicsit szokatlan módon. Ha engem zavarnak az aktivisták akkor az nyilván azért van, mert legalábbis egy kicsit én is aktivista vagyok, illetve még nem fogadtam el teljesen azt a részemet. Ez egy érdekes megfigyelés, úgy tűnik, hogy most a hóhért akasztják :-)! Könnyen lehet, hogy a tegnap megünnepelt három éves Kisbolygó kisebb vagy nagyobb részben az én aktivista részem kivetülése is, ha úgy tetszik a menekülésem valami elől, amivel nem akarok szembenézni. Mert tényleg könnyű pötyögni bölcseket bent a fűtött szobában, ahelyett, hogy az ember menne valahová, pl. tüntetni ki a hidegbe. Ezt egyébként már nagyon sokan a fejemhez vágták. Legyen nekik karácsony, de attól még a veszély valóságos. Talán pont ezért gondolok néha arra, hogy egyszer lehet, hogy be is fog fejeződni az életemnek az a szakasza, amelyet ez a fajta írogatás kísér, ha még most azonnal nem is. ...t még mindenképpen megvárom, hisz az egész Kisbolygó és a motivációk, a törekvések, amelyek belülről hajtják jó nagy részben Tőle, Belőle, Miatta és Érte lettek és vannak. Utána meg a jó ég tudja, hogy mi következik majd, nyilván egy csomó mindent át kell gondolni újra. Bárcsak ott tartanánk már!
