Kisbolygó

Az ember saját létét nem magának köszönheti, és tettei sem fakadhatnak pusztán belőle. (Soha senki nem juthat el a megvilágosodásnak arra a fokára, amelyben ő maga tudna jót cselekedni, ahogy már a múltkor is mondtam, a jó és a rossz megkülönböztetésének képessége végső soron isteni princípium, és a rend pont akkor bomlik meg, amikor valaki ezt a princípiumot maga kezdi el gyakorolni, lásd a jó és rossz tudásának fájáról szakított gyümölcs hasonlatát a teremtéstörténetből.) Ezért fontos az, amit Hamvas Béla például éberségnek nevez, mely bőven meghaladja a tudatos, racionális feldolgozás szintjét, és egy alárendelődés folyamatos gyakorlásában fejlődő érzékenység igényét támasztja. Alárendelődés, de kinek? Lehet Istennek nevezni, lehet Világszellemnek, Rendnek vagy Útnak, mindegy, mert nem az a lényeg, hogy hogyan hívjuk, hanem az, hogy van valami vagy valaki, amivel vagy akivel harmóniában kell lennünk úgy, hogy elfogadjuk annak felsőbbrendűségét magunkon. Ez a harmóniában levés számunkra nem evidens adottság, hanem egy folyamatos törekvés, folyamatos bekapcsolódás egy véráramba, önmagunk folyamatos odaszánása, egy olyan előrehaladás, amelyben az ember tisztul, alakul, érik, de nem csak ő maga, hanem az egész emberiség kollektív tudata is ugyanúgy. Ez a taoista nem cselekvés, annak a zarándoknak az útja, aki tudja, hogy tetteit nem tőle erednek, hanem mástól kapja, ő maga pedig csak közvetíti azokat a világba. Ez Jézus útja, akinek egész földi küldetése nem más, mint az Atya akaratának a teljesítése. Ez az a harmónia amelyet Jézus megélt Vele, és minden cselekedete ebben az egységben fogant. Ez az, amit minden ingoványossága és megfoghatatlansága ellenére (vagy talán pont ezért) biztosan nem lehet kikerülni, hisz ez minden élet és fejlődés forrása.