A külső úton nem juthatunk előrébb, amíg a belső úton állunk. Kint viselt harcaink - legyenek bármennyire is látványosak, tűnjenek bármennyire is hősiesnek - nem oldanak meg semmit addig, amíg köteles küzdelmünkre bent nem fordítunk erőt és figyelmet. Célkitűzéseink lehetnek magasztosak, ám azok teljesülésére első sorban nekünk magunknak kell megérnünk. Amíg nem vesszük észre, hogy kudarcaink oka végső soron bennünk magunkban keresendő, illetve nem fogjuk fel, hogy kudarcaink leginkább sorsszerű figyelmeztetések törekvéseink elmélyítésére, addig csak tovább kuszáljuk a szálakat. Amíg kudarcainkért másokat hibáztatunk, csak a feszültségeket fokozzuk, tetézzük a bajt, és e felelősségünk alól nem fognak felmenteni a szép külső jegyek. Ilyenkor egyéniségünket rendeljük egy folyamat fölé, ahelyett, hogy megkeresnénk benne helyünket, és magunkat abban feltáruló valódi küldetésünkre bíznánk.
(Nagyobbik lányomnak - aki nálam sokkal okosabb, és nem is olyan nyavalygós, mint én - van egy frappáns mondása. Nem ő találta ki, de jellemző rá, hogy ezen akadt meg a füle. Így hangzik: Ha a kacsa nem tud úszni, akkor nem a víz a hülye. Nagyjából ugyanazt jelenti, mint amit én leírtam, és 20-szor rövidebb.)
