A tegnapi blogbejegyzés közben jutott eszembe a következő történet. Tavaly novemberben Párizsban a Gare de Nord pályaudvaron vártam a brüsszeli vonat indulását. (Utólag tudtam meg, hogy az most Párizs egyik gyomra, hogy Zola szavaival éljek.) A peronon álltam, a menetrendi tájékoztató táblát figyeltem hosszú percek óta. Hideg volt és tömeg, én pedig szerettem volna minél hamarabb beszállni a TGV kényelmes, fűtött vagonjaiba, de a vágányszám csak nem akart megjelenni a vonat neve mellett. Egyszer csak, szó szerint a semmiből, elém toppant egy rendkívül szakadt, beteg ember, minden bevezetés nélkül hozzám fordult, teljesen összefüggéstelenül beszélve a bajáról, meg a sorsáról, meg a jó ég tudja, hogy még miről, egész nyilvánvalóan pénzt akart látni tőlem. Első reakcióm az volt, hogy nem, mert aznap ő már a többedik volt, és az előzőeknek mind adtam pár eurót. Intettem, hogy távozzon, hazudtam, hogy nincs pénzem, de nem tántorította el, sőt csak egyre határozottabban folytatta. Nem volt agresszív, de nagyon tudatos, és nagyon célratörő. A vége az lett, hogy kapott tőlem két eurót, bár láthatólag ez csak az alsó határa volt annak, amiért jött. Azt hiszem minimum egy öt eurósat szeretett volna, de arra azért a kettő is elég volt, hogy belássa további esélyeinek hanyatlását.
Ennyi a történet maga, meg az, hogy utána kicsit elgondolkodtam. Ez az ember ugyanis nem egy hagyományos kéregető volt, nem bolyongott a sok utas közt, nem ment oda másokhoz, legalábbis akkor, előtte és utána nem. Valahonnan, egész messziről kinézhetett, valahogy bevillant neki, hogy engem meg kell próbálnia, és amikor megvoltam neki, rögtön odébbállt anélkül, hogy másoktól is kért volna bármit. Mindez utána csapódott le így bennem, miközben újra és újra lepörgettem magamban azt a néhány perctöredéknyi időt. Ki volt, mit akart valójában, és főleg mivel váltottam ki a "bizalmát"? A legnagyobb kérdés pedig az volt, hogy mért nem sikerült jobban megfelelnem ennek a bizalomnak, mért akadtam el azon a nevetséges körülményen, hogy ő aznap már a harmadik, és mért nem tudtam kihozni magamból többet akkor.
Nem vagyok nagy spíler az ilyen helyzetekben, azt hiszem még egyet sem oldottam meg értékelhető szinten, mert az, hogy az ember odaszúr egy kis aprót, nem éri el az említésre méltó határt. Együtt érzek velük, de lényegében ugyanolyan tehetetlenül megyek el mellettük, mint bárki más. Ezért is volt nagyszerű olvasni a tegnapi cikket, és látni, hogy van legalább egy, aki hajlandó az összes létező (és nyilván nagyon is valóságos és érthető) averziója ellenére tenni értük, velük igazi közösséget vállalva. Nekem az ilyen ember körülbelül fénysugár az éjszakában. 52 évesen irigykedve nézek egy húsz év körüli diáklányra. Ő már tett valamit az életben. És én?
