Kisbolygó

Nehezen boldogul az ember, az út előtte szűkül,
Nem szeretni már túl jó, de szeretni még gyáva,
Ám e kettő között őrlődve, tisztul, érik, halad

S amíg körülötte a bástyák összeomlanak, ő egyszer csak,
Szinte észrevétlenül, szól egy jó szót, elkezd segíteni, szelíden szolgálni,
Egyre többet mosolyog, egyre több örömmel néz szét,
És az egészben talán az a legmeglepőbb,
Hogy közben nem szánt új árkot,
És nem húz fel új falat.

Tegnap délután a vonaton Budapestről hazafelé jövet két verset is írtam ezzel a címmel. Az egyik kicsit szomorúbb, a másik kicsit bizakodóbb. A fenti az utóbbi. (A másik blogomban közzéteszem mind a kettőt.)