Jöjjön a fájdalom, ha már egyszer jönnie kell, jöjjön, kínozzon, törjön át,
Váljak meghatottá, figyelmesebbé, érzékenyebbé rá ma
Aztán - ha dolgát bevégezte - hagyjon magamra,
Tegyen le, dobjon ki egy lakatlan parton,
Mint hajótöröttet tenger hulláma
Dobjon el, s akkor a megkönnyebbülés fogja gyógyítani bennem a kínt,
S míg félájultan fekszem a semmiben egy vékony határon,
Azt fogom gondolni, hogy talán majd eljössz...
Már most olyan, mintha itt lennél, már most, már előre várom
Ez is régi vers, jóval a baleset előtt íródott, akárcsak a tegnapi, ennek ellenére ugyanazok a gondolatok tükröződnek benne, amelyek oly sokat jártak a fejemben a kórházi éjszakák álmatlan óráiban is. Valóban nagy tragédiáknak kell bekövetkezniük ahhoz, hogy végre rám találj?
