Kisbolygó

Pár perce kitöröltem a Windows Phone-om kezdőképernyőjéről a fényképedet. Nagy feketeség maradt a helyén, a halál feketesége, még akkor is, ha 52 évesen az embernek korai a végső visszavonulásra gondolnia. Ugyanilyen könnyen kitörölhetném ezt az egész blogot is, borzasztó egyszerű, csak egy kattintás lenne, de minek tenném? Jobb lenne valami attól, ha többé nem lennének olvashatóak azok az útjelzők, amelyeket Neked állítottam nagy szeretettel, és persze magamnak is ugyanúgy? Nem hiszem. Van valami grandiózus abban, amikor valaki 10,5 év minden örömét és szenvedését és főleg minden személyiségfejlődését tulajdonképpen egy mozdulattal kihajítja az ablakon, akkor legalább a leírt szavak maradjanak meg belőle. Bulgakovval példálóztam sokáig a blogom címe alatt: van igaz szerelem a földön? Igen, azt hiszem, hogy van, én legalábbis kaptam Tőled pár éven keresztül. Aztán egyszer csak nem kaptam tovább, és azóta sem értem, hogy mért szakadt meg. Valószínűleg nem is fogom megérteni soha. Sokáig vártam Rád, nagyon sokáig, mert féltem, hogy ha nem várlak, abból borzasztó fájdalom fog kerekedni. Nagyon csendben, nagyon visszavonultan vártalak, hosszú csendjáték volt, a leghosszabb. Attól még most is félek, hogy egyszer majd meg fogod bánni a döntésedet, de azt érzem, hogy ha tovább ragaszkodnék Hozzád, azzal már az utadba állnék. Egyébként Te hiába döntesz, mert akkor van vége, amikor azt a férfi mondja, és nem akkor amikor a nő, többek között ez is a férfi dolga a párkapcsolatokban. Vállalom hát Rick szerepét a Casablancából, emlékszel, ugye, hogy beszéltünk erről? Vállalom tehát, és azt mondom: Édes Egyetlen Andreám, Kicsi Fényem, menj és legyen Veled valami! Ami pedig a félelmeimet illeti... Hát, ha lehet, ne váljanak valóra! Szeretlek nagyon!