Egyre határozottabban érzem, hogy Neked szükséged van rám. Bizonyára nem arra az emberre, aki mondjuk 6-7 éve voltam, hanem arra, aki az idő múlása közben változik, alakul, fejlődik, és akinek a fejlődését nagyon nagy részben az Érted való törekvései inspirálják. Törekszem, igen, törekszem arra, hogy a szó legnemesebb értelmében egyre inkább férfivá váljak. Nem a férfiasság trendi jelentéseire gondolok, mert azoknak a jellemzőknek, amelyekre ezt a szót manapság a leggyakrabban alkalmazzák, semmi, vagy csak nagyon kevés közük van a valódi férfiassághoz. A ma férfiait talán könnyű ágyba vinni egy-két éjszakára, talán még arra is rávehetőek, hogy pénzt keressenek, és ideig-óráig ellássanak bizonyos funkciókat egy családon, vagy egyre gyakrabban csak egy párkapcsolaton belül, de ez még nagyon kevés, mert a férfiaknak messze nem csak ennyi a dolguk. A férfi létéhez az is hozzátartozik, hogy mindazoknak a tapasztalatainak a felhasználásával, amelyek a vele szemben támasztott praktikus követelmények teljesítése közben érik, egyre jobban feltárja, megértse saját személyes összetettségét, megértse az embert, és megértse azokat a folyamatokat, amelyek közvetítésével a belső kivetül, és létrehozza azokat jelenségeket, amelyek között mindannyian élünk. Erre azért van szükség, mert az életnek másként nincs távlata. Ha erről lemondanánk, akkor az élet egy pusztán biológiai szükségletek kielégítésére irányuló, önreprodukáló, fejlődés és szellemi tartalom nélküli, szinte gépies folyamattá válna. Ha erről a távlatról lemondanánk, akkor teljesen jogosak lennének azok az apokaliptikus víziók, amelyek a földi ökoszisztéma sérülékenységére, az ipari fejlődés okozta globális problémákra, a globális katasztrófákra, a megoldhatatlan geopolitikai feszültségekre, meg még ezer millió más dologra alapozva rövid és sötét jövőt vetítenek az emberiség elé, és a távlattalanságban maga az emberi élet devalválódna. Hiszen milyen élet az, amelyik pillanatnyi szükségleteinek kielégítésével törődik, de közben tehetetlenül sodródik, és a sodródás ellen nem akar, és nem is tud tenni semmit. Férfi az, aki ezekkel a feszítő ellentmondásokkal szemben nem közömbös, és folyamatosan keresi a kibontakozást. Elsősorban magában, mert tudja nagyon jól, hogy minden onnan fakad. A férfi a tudatos, a felelősségét vállaló és azt hordozó zarándok, aki tisztában van tehetségei és adottságai nagyon korlátozott voltával, de talentumait mégsem elásni, hanem használni akarja.
Na, hát ilyen értelemben gondolkodom én a férfiasságról, és ilyen értelemben vállalom el egyre tudatosabban személyiségfejlődésem köteles stációit évről évre. Hogy ebbe hogyan kerülsz bele Te? Úgy, hogy a férfi léte nő nélkül ugyanolyan csonka, mint a nő léte a férfi nélkül. A férfi és a nő "ütközése" nagyon fájdalmassá válik sokszor (bár ez a kifejezés kicsit megtévesztő, hiszen legtöbbször nem is férfi ütközik a nővel, hanem egymás kapcsán mindegyikük saját magával kerül harcba), viszont alapvető szükség van mégis azokra a fejlődésekre, amelyekre férfi és nő csak együtt, a különböző csatákat is megvívva, és a harcból jól kijőve képesek eljutni. Nincs semmi más, ami ezt képes lenne szimulálni, helyettesíteni, kiváltani. Aki nem járja végig a nemiségét A-tól Z-ig, annak az életéből egy alapvető fontosságú összetevő veszik el, ám az az összetevő nem csak neki fog hiányozni, hanem mindenkinek, hisz az nem csak az ő magánügye, hanem az egész világ fejlődésének is része. A mi életünkben benne van ez az alapvető fontosság, és benne van az a távlat is, amely nem csak A-tól B-ig, C-ig, D-ig terjed, hanem egy távlatos, egy végtelen utat nyitna. Ám ehhez kell a felelősségvállalás és kell az, hogy akarjunk menni. Nem csak B-ig, C-ig, D-ig, hanem tovább is, mindig tovább és mindig együtt. Nem csak az élményekért, nem csak a kirándulásokért, az együtt eltöltött édes órákért, hanem a napi nyűgök leküzdéséért, a próbatételekért és a sok fájdalomért is, összességében tehát az útért, amely előttünk van. Menni együtt azon az úton, amelyen a Te nőiességed és az én férfiasságom együtt növekszik, és együtt mutat fel olyan esélyeket, amelyekre sokan nem is gondolnak. Mert az, amit együtt megtapasztalhatnánk, mindkettőnk fejlődésének kiváltója lehetne, nagyobb lenne tőle a rend és a teljesség először bennünk, aztán azokban, akik látnának minket, kapcsolatba kerülnének velünk, végül az egész világban. Erre hívlak, erre várlak, ezért szeretlek! Gyere velem, Édes! Mindenkinek az lenne a jó! Puszi az arcocskádra!
