Nem mentem el este megnézni az ablakodat, hogy otthon alszol-e, nem kutakodtam Utánad, nem kérdeztem senkit, hogy mit tud Rólad, sőt, aki próbált valamit mondani magától, azt leállítottam. Nem akartam pletykákat hallgatni, nem akartam titkosszolgálati módszerekkel információkhoz jutni, és nem akartam puzzle darabokat rakosgatni egymás mellé az agyamban. Majd, ha lesz valami, elmondod Te - gondoltam. Megírtam Neked, hogy belefér az, ha valakivel jársz, csak azt kértem, hogy a vége világos legyen. Mert nem világos vége már rengeteg volt, de világos még egy se. Az nekem nem világos vége, hogy leírsz három tőmondatot, és utána több, mint egy éven át mégis elfogadod a napi verseket, a levelek és az apró ajándékok tucatjait, a balesetem után a kórházból küldött sms-eket, és ha nincs az a kis véletlen esemény tavaly ősszel, akkor talán még most is folytatódna ez ugyanúgy tovább. De még akkor sem tudtad készre hozni, pedig írtam Neked ismét, és megint csak azt, hogy mondd el, ha valódi, ha vállalható, ha megy az a másik kapcsolat. Újabb hónapok teltek el, és megint nem jelentkeztél. Vagyis nem volt valódi? Akkor most hogy lett az? Ezt szeretném tudni, és csak azért, hogy meg tudjak nyugodni Felőled. Hosszú évek óta örlődünk ezekben az ellentmondásokban, mert már nem is tudom, hányszor jöttél el hozzám azzal, hogy vége, de amikor elkezdtünk beszélgetni a határozottságod mindig látványosan és percek alatt semmisült meg. Ilyen fonnyadt szakítási kísérletek hosszú sorozata után, és tekintettel arra is, hogy az a nagyon kevés dolog, amely mostanában Tőled hozzám eljut szintén mindenről árulkodik, csak egy nagy készségről és egy nagy boldogságról nem, szeretnék végre tisztán látni. Ha már ennyi időd áldoztam az életemből, akkor legalább tudjam, hogy mire. Legyen tiszta, hogy mindenki tudjon tovább lépni, ha tényleg lépni kell. Ha el akarsz menni máshoz, menjél, csak hadd lássam, hogy kerek, rendben van, jó úton vagy, és nem egy másik menekülés kellős közepén. Mondj el annyit a történetedből, hogy ezt megértsem. Nagyon szépen kérlek, segíts nekem ebben! Meg magadnak is, mert ha eljutottál odáig, hogy új életet kezdesz, akkor ennyit mind a ketten megérdemlünk. Megérdemled, hogy ne kelljen az utcán azt lesni, hogy nincs-e Gyuri valahol a közelben, és átmenni az út túloldalára, ha éppen szembejön, és megérdemlem én is, mert épp eleget küszködtem Érted az elmúlt nem kevés év során. Ha eljutottál valahová, akkor azt el lehet mondani. Ha nem jutottál el sehová, csak megint egy zavaros, kusza ügybe keveredtél, akkor pedig hagyd ott most rögtön, ahogy írtam Neked elsején is. Hagyd ott, azonnal! Azonnal! Illetve akkor, amikor lesz erőd beismerni az ügyed zavarosságát, mert addig úgyis reménytelen.
Kiszámoltam, hogy 300 nap híján éppen hét éve lakom ott, ahol. Tudod Te is, hogy hol. Először azt gondoltam, hogy ezt a 300 napot még Neked adom, hogy valamit összerakjál nekem, de aztán arra gondoltam, hogy semmi értelme nem lenne. Mert, ha nem jó, akkor tényleg a lehető leggyorsabban ott kell hagyni, ha meg jó, akkor már most is lehet beszélni róla. Egy esetben fordulhat csak elő, hogy még nincs mit mondani, akkor, ha még mindig nem tudod, hogy mi van. Akkor én sem tudom, viszont, ha így van, akkor legalább azt jelezd, és várok Rád tovább, ahogy eddig. Az a legrosszabb kimenetel, de azt is el lehet viselni. Én tudom, hogy lehet olyan lelkiállapot, amikor még azt is rettenetesen nagy kínszenvedés leírni, hogy Gyuri, várj még rám egy picit, de azt is tudom, hogy a világon nincs egyetlen olyan igazi érték sem, amelyért ne kéne (sokszor nagyon komoly) erőfeszítést, áldozatot hozni. (Már csak azért is, mert pont az érte hozott áldozattól válik valódi értékké a Számodra.) Gondolj bele az én helyzetembe, gondolj bele abba, hogy hogyan telnek el az éveim, gondolj bele abba, hogy milyen lehet nekem. Ha ezekbe tényleg belegondolsz, úgy szívből és igazán, sok mindent meg fogsz érteni. Ismered legalább egy mobilszámomat, ismered két email címemet, és ismered a postacímem, utóbbi a lakcímemmel egyezik meg. Elérhető vagyok a Számodra... Szeretlek!
Kis Herceg
