Édes Egyetlenem! A tegnapi levelem azzal zárult, hogy lassan váltani kéne, a mai pedig ezzel kezdődik. Hiszen semmi sem állandó, minden változik. Ahogy telnek az évek, úgy gyűlnek mindenkire a tapasztalatok, és azokból a tapasztalatokból szépen lassan összerakódik valami, vagy legalábbis mássá, árnyaltabbá és több szempontúvá válik az érzékelése. Már nem ugyanaz vagy, mint aki hét éve voltál, minden téren nagyon sokat változtál, akárcsak én. Az emberi test sejtállománya ennyi idő alatt majdnem teljesen lecserélődik, de ennél fontosabb, hogy a gondolkodásunk, a szemléletünk, a lelkületünk is folyamatosan változik. És a látásunk főleg. Egész máshogy látunk dolgokat most, mint akár csak pár évvel ezelőtt, mást látunk lényegesebbnek, máshová teszünk nagyobb súlyt, más arányokat fedezünk fel, sőt új dolgokat is, amelyekről soha sem gondoltuk volna, hogy egyszer majd a miénk is lesznek. Ahogy érünk, úgy veszünk észre egyre több mindent magunk körül, és ettől az egyre nagyobb gazdagságtól általában kitárul körülöttünk a világ.
Kicsit elsodródtál tőlem, de nem hiszem, hogy ez az elsodródás végleges lenne. Biztos, hogy hiányzott egy csomó tapasztalat az életedből, illetve nem ott voltál még, ahol hittük, hogy vagy, de hát ilyesmi előfordulhat bárkivel, emiatt azért nem kell lemondanunk egymásról. Valaki egyszer azt mondta, hogy egy párkapcsolat tulajdonképpen azon múlik, hogy a feleknek van-e türelmük várni addig, amíg ketten együtt ugyanoda érnek. Nem volt buta ember. A ház a tónál, vagy Gabi szerint A tó a háznál... Biztosan, emlékszel még arra a filmre, hisz szeretted, sőt szerettük mind a ketten. Nem tudom, kitaláltad-e, hogy tavaly október 11-én (11-én!!!), az utolsó 2014-es bejegyzésemben abból a filmből idéztem a sok kipontozott szóval*. Az is éppen erről szól, hogy az egymást szeretők összevárják-e egymást vagy sem. És a mi történetünknek is ez a legnagyobb, legdrámaibb kérdése.
Olvasod a leveleimet, és ez számomra azt jelenti, hogy egyik részed még reménykedik, még bízik. Kiben bízik? Bennem? Talán igen, de biztos, hogy nem csak. Hiszen magadban is bízol, illetve kettőnkben egyszerre, sőt abban is, hogy ez a kettő tulajdonképpen ugyanannak az egynek a két megjelenése. Ez a Te titkos bizodalmadnak a tárgya, amelyet én is oly reménykedve és oly megrendülve nézek. Kivárom, hogy odaérjen a változásod, az érésed, ahol én vagyok, hogy megbékélt, nyugodt szívvel tudj visszajönni hozzám. (Bizonyára azért nem jöttél el Balatonfüredre sem, mert még nem voltál ott, annál a vállalásnál akkor, még volt egy kis időkülönbség köztünk.) Írogatok Neked addig komolyat és pár könnyedebbet is, igyekszem bátorítani Téged, de csak finoman, nehogy az ellenkező hatást váltsam ki Belőled. Puszilom az arcodat, szeretlek nagyon, Veled vagyok!
*... csak várj! Kérlek ne keress, ne akarj megtalálni! Szeretlek. Ennyi időbe telt, hogy ki tudjam mondani: szeretlek. Ha még fontos vagyok neked, várj rám! Várj, várj, csak várj! Várj! A film vége felé hangzik el, amikor a lánynak már leesett, hogy kit ütött el a busz két éve a Déli Plaza előtt.
