Édes Egyetlenem! Lesznek még versek, egyelőre pontosan öt van talonban, de most már nekem is hiányzik a próza, és arra gondoltam, hogy Neked talán még inkább. Nagyon-nagyon szeretlek, és nagyon szeretnélek viszontlátni. Telik-múlik az idő, és lehetetlen, hogy ne mozgolódjon Benned valami, de ugyanakkor azt is érzem, hogy nagyon nehezedre esik lépni mégis. Van két ötletem is, hogy megkönnyítsem a dolgodat. Az egyik az, hogy időről-időre ki fogok találni találkozási alkalmakat. Kettő már volt, nem jött be, illetve Te nem jöttél, de nem baj, mert egyszer majd úgyis eljössz (vagy én megyek el Hozzád, lásd a második ötletet később). Nem túl gyakran fogok ilyen ajánlatokkal fellépni, mert ezzel azért nem lehet játszani, de azt tervezem, hogy egy-két havonta meghívlak majd, miközben nagyon remélem, hogy nem kéreted magad sokáig, és nem lesz már sok olyan randevú, amelyről Nélküled kell távoznom. A következőt egyébként június második hétvégéjére ütemeztem, szombaton vagy vasárnap, a helyet és az időt később fogom pontosítani, de már most szólok, hogy ne csinálj más programot arra a két napra, ha szeretnéd elkezdeni a velem kapcsolatos terveid megvalósítását. A másik ötletem az, hogy lehetőséget adok Neked arra, hogy Te hívj el. Ehhez még kell találnom egy képet, mert a motívum már megvan, és a játék lényege az lesz, hogy ha Te azt a képet visszaküldöd nekem, akkor én azt jelzésnek fogom értelmezni, hogy mehetek, mert felkészültél arra, hogy együtt éljünk, és boldogan fogadsz.
Látod, Édes, minden létező módon Veled vagyok, segítek Neked. Gyere-gyere-gyere, ne szúrj el több időt, gyere olyan szépen, ahogy a legelején gondoltad. Azért írtam a tegnapi verset is, hogy legyen ez egy körfolyamat, amelyik visszaér oda, ahonnan indult. Hogy beismerve hibáinkat szakadjon szét, omoljon le bennünk minden fal, és úgy szeressük egymást, mint azok, akik életükben először szeretnek. Olyan tisztán, olyan egyszerűen és olyan örömmel. Mert az a szeretet, az volt, amit Te is adtál nekem és én is adtam Neked a legelején, és nyilván én is tehetek róla, hogy félrement, de a lőtéri kutyát sem érdekli a múlt hibája, hiszen itt van újra a lehetőség, itt vagy Te, és itt vagyok én is, és ez az egész olyan egyszerű és természetes, hogy csak ki kell nyújtanunk a kezünket, és máris egymásba akadunk. Ölellek, puszillak!
A kép azt ábrázolja, hogy mennyit változott a Bessenyei tér egy szűk hónap alatt. Ebből is látszik, hogy szalad az idő...
