Édes Egyetlenem! Nagyon szeretlek, nagyon bátorítalak és nagyon várlak. Az elmúlt csaknem két évben összesen kétszer láttalak (mind a két látás csak egy-két másodpercig tartott), valamint három alkalommal kaptam Tőled néhány sort, mégis úgy érzem, hogy szinte mindent tudok Rólad, és azért gondolom így, mert azt a lélektani folyamatot, amelyen vélhetően keresztül mész, nem nehéz elképzelni. Nem nehéz elképzelni, hiszen mindenki ugyanazt az változást, fejlődést éli át, amelyiket Te, legfeljebb más formában, más időzítéssel és más történésekbe foglalva. Szeretnék Neked segíteni, de - akárhogy is nézem - nem könnyű. Ez a pár blogbejegyzés talán nem haszontalan, de a Te részedet nem végzi el. Sok mindenről lemaradtunk eddig, de ha nem vigyázunk, még ennél többet is eltékozolhatunk. Szeretnék Melletted lenni, felelősen tenni a dolgomat, odafigyelve arra, amit a helyzetek kívánnak, de ugyanakkor alázattal is, sokan mondják, hogy csak úgy szabad, és azt hiszem, hogy igazuk van. Szeretném, ha itt lennél, és megéreznéd, hogy ez mennyire fontos, és éreznéd azt is, hogy Te ehhez még mennyi mindent hozzá tudsz tenni, sőt szeretném, ha valóban hozzá is tennéd azt a mennyi mindent örömmel és boldogan. Mert mindig mindent újra lehet kezdeni, így aztán most is. Puszillak, és ha itt lennél még meg is ölelnélek. Vigyázz magadra és...
(Másfél hete feltekertem a Kopaszra, és természetesen ott is Te jutottál az eszemben, hiszen többször jártunk együtt arra. Utoljára télen, igaz, nem ezen a télen volt, meg nem az eggyel előtte lévőn, de azért gondolom, hogy emlékszel az Adventre a Kopaszon...)
