Édes Egyetlenem! Én elhiszem, hogy nem olyan könnyű engem szeretni (egyébként senkit sem az), ám úgy tűnik, hogy jobbat nem nagyon tudsz kitalálni, akkor meg lehet, hogy mégis ez az utad, nem? Én elhiszem, hogy sok mindent meg kellett tanulnunk, de biztos, hogy az a jó, ha továbbra sem élünk együtt? Jobb, több lesz bármelyikünk, illetve több lesz, értékesebb lesz bármelyikünk élete attól, hogy továbbra sem látjuk, továbbra sem érintjük meg egymást? Én elhiszem, hogy eljönni egy ilyen randevúra, az egy kis halállal ér fel, ám azt is tudom, hogy ha nem jössz el, nos, az legalább ugyanakkora halállal egyenértékű. És akkor már nem jobb-e az a kis halál, amelyik tovább visz minket, mint az a másik, amelyiktől továbbra se mozdulunk semerre? Gondold át, kérlek, még egyszer! Puszi az arcodra!
Ja, és még egy apróság. Kicsit kiengesztelődtem a hétvége óta, és azt sem gondolom már, hogy a verseim egyáltalán nem érdekelnek. Így aztán utoljára még felteszek Neked egy verset, azt, amelyiket múlt vasárnap reggel írtam, és amelyikre már hétfőn is céloztam. És akkor még egy puszi... :-)!
A szerelem
Érted építek tornyot napokból,
S Érted mászom benne
Mindig feljebb
Fokról fokra
Viharban születtünk,
Vihar sodort el minket,
S még most is abban
A viharban lángol
Életünk égő
csipkebokra
